Horváth László Imre Blogja

Úgy néz ki, van egy egyszavas versem, vagyis a belső és néha külső szavajárásom végül is használható ennek. Az hogy:

Üvegmagány.

Ennyi, beírtam keresőbe, nem dob ki semmit, persze Pilinszkys a hangzása, de ő a plakátmagánnyal ripacskodott, persze aki megírja a világ legnagyobb versét (Apokrif), az azt csinál amit akar, mégis operettes a plakátmagány, vagyis az enyém még inkább, mert az üvegmagány az a plakáttartó üveg leginkább, plakát nélkül, vagy ilyen elképesztően szép üres akvárium belülről, vagy valami hasonló giccs, néhányan mindig meg akarják menteni a lelkem, hogy miért vagyok én ebbe’, minek csinálom ezt, dehát az üvegmagány a boldogság, mert költészetet anélkül nem lehet csinálni, és a költészet lehetősége nélkül a létezés, mondjuk számomra, teljesen értelmetlen.
És most ideteszek egy micimackós pózer képet, hogy ne csak szöveg legyen folyamatosan, egoista, persze, de gondoljuk meg, jobb mintha valami tetves naplemente lenne, vagy vízcseppek levélen, éjszakai város, satöbbi, Nyíri fotókat meg a helyükön szeretek tudni, egyiknek sem itt van.

http://www.litera.hu/hirek/horvath-laszlo-imre-nem-mi-dontjuk-el-mi-kavarja-fel-a-lelket

Megtörtént az átváltozás. Ültem melletted,

és azon gondolkodtam, melyikünk nem létezik.

Ugyanaz voltál. Én is. Zsúfolásig tele a kávézó,

háromnegyed óra múlva indul a vonatod. Egy rövid

kávéra ráérsz. Azt hittem itt maradsz hétvégére,

ez volt az egyetlen mondat, amit meg tudtam

fogalmazni és kimondani, azt hiszem. Majd a

következőn, válaszoltad csendesen. Beszéltél

a körülményeidről, a dolgokról, amik vannak.

Az első munkahelyed milyen, ott az emberek,

a kutyád ma pisilt először felnőttesen, büszke

vagy és meghatott, mintha először járna egy gyerek,

láttam is, ragyogtál, jó kedved volt.

Összegezve, a körülményeidre bomlottál szét,

és te eltűntél, már nem vagy. A buszon tényleg

azon gondolkodtam, melyikünk nem létezik,

aztán napokkal később rájöttem, olyan volt, mint

abban a filmben, (együtt is láttuk) ahol a végén

kiderül, hogy a főszereplő végig halott volt, ezért

hidegült el a feleségétől, mivel kísértetként élt

mellette kábé egy évig. Beszélj hozzá álmában,

tanácsolta a kisfiú, aki látta a halottakat.

Az ember megtette és végre rájött,

mi a probléma. A buszon még azt gondoltam,

valószínűleg én nem létezek, én nem tudok mit

kezdeni mostanában senkivel, aki mellettem van.

Ha kicsit oldalra fordulok. (Akkor álltunk a buszon,

te, sok csomaggal, sokszínű ruhában, kabátban,

alul a kiskutyád, én mellettetek, oldalra fordulva.)

Egyedül vagyok, amint kikerülsz a látóteremből.

Így, most egészen biztos.

Leszálltam és sokat sétáltam, nem bírtam hazamenni

a szobámba, hosszas tanakodás után beültem az egyik

kedvenc helyemre, csapolt barnasört ittam és olvasni

kezdtem a Hamletet, a buszról leszállva vettem meg egy

olcsó könyvesboltban, néhány nap múlva ezt tanítom,

mindenképp el kell olvasni, de jól is fog esni, mert talán

Hamlet is úgy volt, ahogy emlékeztem, hogy mintha

nem létezne (vagy csak halványan, mint a szellem)

körülötte mindenki. Kiderült, valójában jóval inkább

feltalálta magát, mint én, dolga is több akadt,

kevesebbet filozofált az egész mű alatt, mint

ahogy nekem derengett, csalódás volt kicsit, két

sörtől nagyon berúgtam, de ezt már észre se vettem,

annyit ittam az utóbbi két hónapban, mióta szakítottunk,

hazamentem és korán lefeküdtem aludni, pedig péntek

este volt, amikor mindig reggelig cipelem magam

különböző szórakozóhelyeken. Megtörtént az átváltozás,

többé nem bírom ki ahogy valamilyen számomra

tökéletesen érdektelen részletet mesélsz

a napjaidból, ahogy fáradtan és elviselhetetlen

szépséggel ragyogsz közben. Nem merek többé

találkozni veled, hallgatni a hangod a telefonban,

vagy akárhogyan a jelenlétedben lenni,

miközben nem létezel.

“Pilátus (int, hogy emeljék fel Jézust, alaposan megnézi)

Nem tűnik veszélyesnek.

Mi a bűne?

Kajafás

Ha nem lenne bűnös, gondolod, hogy idehoztuk volna?

Megszegte a törvényeinket, a szent szombatot, káromolta

az istenünket, valamint azt hirdette, hogy ő a felkent király.

Pilátus (a fogolyhoz)

Te lennél a zsidók királya?

Jézus

Te mondod.

Kajafás

Megtagadta, hogy adót fizessünk a császárnak,

a rómaiak ellen lázítja a népet!

Pilátus

Valóban?

Igen súlyos vádakat hoznak fel ellened,

nem válaszolsz rájuk semmit?

Jézus lehajtott fejjel hallgat.

Kajafás

Uram, a nagy szanhedrin már elítélte őt.

Mi nem hajthatjuk végre az ítéletet, azért…

Pilátus

Én még nem ítéltem el őt, főpap.

Ugye te sem gondolod, hogy csak egyszerű hóhér

Vagyok és csak a ti ítéletetek végrehajtása a dolgom?

Távozzatok, magam hallgatom ki a foglyot.

Kajafás meghajol és  kelletlenül távozik az előtérből, vele a kísérete is.

Pilátus

Te vagy hát a híres Názáreti Jézus,

a vándorpróféta, akiről annyit hallottam.

Magadra haragítottad a papokat.

Persze leginkább azzal, amit a templomban műveltél.

Legalább egynapi bevételüktől megfosztottad

szerencsétleneket, hogy szétkergetted az árusokat.

Ezek mind Kajafásnak fizetnek sápot.

Mi a véleményed erről?

A százados és a katonák mosolyognak, Jézus nem válaszol.

Pilátus

Rómában van egy mondás:

ha két augur találkozik, nem tudnak

elmenni egymás mellett nevetés nélkül.

Az augur nálunk afféle jóspap, olyan mint

Kajafás. Tudom, kérkedni szokott a vén

csirketolvaj azzal is, hogy a neve „látót”

jelent, nekem ettől csak még inkább

a nevető augurok jutnak eszembe róla.

Nagyhatalmú embert tettél az ellenségeddé.

Nem tűnsz gonosztevőnek, aki lázadást

akarna, vagy háborút.

Van elég olyannal dolgom, ismerem a fajtájukat.

Vagy tévednék, Jézus?

Vissza akarod foglalni tőlünk az országot?

A katonák nevetnek, Pilátus felemeli a kezét, elhallgatnak.

Jézus

Az én atyám országa nem e világból való.

Pilátus

Ez mit jelent?

Jézus

Én a lélek királyságát hirdetem.

A földi hatalom csak árnyék, az ember

csak por ezen a földön.

Pilátus

Mégis mindenki mindenáron az árnyékba akar

húzódni, és az a por örökké vérzik és szenved.

Te is közömbös vagy a szenvedésre, mint azok

nagyon bölcsnek tűnő sztoikus szélhámosok?

Világéletemben megvetettem az ilyen beszédet!

Hazug okoskodás, vagy szívtelenség van a mélyén.

De rólad tudom, hogy mióta az emberek elé léptél,

az irgalmasságról szónokolsz, és a betegeket,

bénákat, ördöngösöket gyógyítod.

A kafernaumi helyőrség parancsnoka, görög létére

egész épkézláb katona tavaly levelében tudósított,

hogy találkozott veled, és egy szavaddal meggyógyítottad

egy kedves szolgáját, aki pedig súlyos beteg volt.

Jézus

Isten jeleket mutatott velem,

hogy egyengesse a szolgája útját.

De az az út véget ért.

Pilátus

Tehát meg akarsz halni?

Mert ahhoz tényleg a legjobb úton jársz.

Jézus hallgat.

Pilátus

Nem válaszolsz?”

“A férfiak ma nem háborúznak (csak, mint tudjuk, önmaguk ellen). Diadalaikat legklasszikusabban egy-egy újabb nő levetkőztetése adja meg. A levetkőztetés a lényeg, az a pillanat, a megszerzés, a diadal, a háborús érdekesség az életben, amit bonyolultan ünnepelni lehet. A többi csak járulék, a zsákmány, a gyönyör, vagy a leölt ellenségek ezrei, mint az ondósejtek milliói, amiktől megszabadulunk az aktusok során, nagy szükségletünkre és megkönnyebbülésünkre; vagy a szép nő okozta társadalmi megbecsülés, és az irigység, amit szül. Az ellen főleg obszcenitással, trágár szavakkal, mozdulatokkal védekezik az ember, ahogy régen is, mert az tudvalevőleg megvéd a szemmel veréstől, démonoktól, amellett mindenféle egyéb félelemtől. Újabban a nők is ezt a fajta háborút próbálják másolni. És mára a színészeknek megnőtt a megbecsülésük, elképesztően fontosak lettek, pótolják a képzelőerőt, papnak és varázslónak hiszik magukat, főleg ha kissé ismertek is, személyüket már babonás áhítat veszi körül, ebbe is őrülnek bele egyébként. De nem ők tehetnek róla, hogy az átlagemberek fejében zűrzavar van, képzeletük gyenge, fegyelmezetlen. Ha az emberek nem lennének ilyen üresek és zavartak, tudnák, hogy mennyire szükséges a diadalszekéren istenként pózoló hadvezér mögött a rabszolga is, mi az alantasság értelme, hogy megmenti dicsőségtől részeg színész-énünket a pusztulástól józanságával és állandó, levakarhatatlan jelenlétével azt mondja neki, nézz hátra, ne feledd hogy ember vagy.

Egyes kutatások szerint félreértés, hogy a rabszolga azt mondaná, nézzen hátra a hadvezér, mert az egyrészt nem is tudott volna hátrafordulni technikailag, másrészt az istenséget játszani a menetben mozdulatlanul kellett, ami megfelelő vallási méltóságot kölcsönzött az egésznek. És a babonás hit is kifejezetten tiltja is a hátrafordulást, szinte minden helyzetben, (utazás elején, templomból távozva stb.) az ember kiszolgáltatja magát rossz szellemeinek, ha visszanéz, ezek pedig mindenütt a sarkában járnak, mint ahogy a gyerekjáték is megőrizte ezt napjainkra: ne nézz vissza, jön a farkas, nagyot üt a hátadra.

De a hadvezér hálás a rabszolgának, ha az ellentmondásosan beszél is, rossz tanácsot ad és visszanézésre buzdít, kitéve magunkat az emlékezés minden fölösleges ördögének. Általában folyton morog, hogy fogjuk vissza a lovakat, ne távolodjunk el katonáinktól, a napok győztes seregétől, amik mögöttünk gyalogolnak, ne vegyük komolyan, amit éppen játszunk, bármi történ is, hogy egy nő levetkőzött nekünk és egyebek. Mindig velünk van a rabszolga, kedveljük meg, nem hagyja magára a bennünk élő istennek öltözött nyomorult színészt.

Egyébként nem hibáztatom a színésznőt, meg a munkáját, hiszen végülis ugyanazt csinálom én is, egy író mindig önmagát játssza el az írásaikban, mitől kevésbé hibbant állapot az? Bár mentségeim azért mégis maradnak: egyrészt én nem vagyok jelen, nem létezek, ez csak pár emlék lenyomata és néhány csűrt-csavart gondolat, amiket magamból kipiszkálok, másrészt pedig nem rabolom az élő környezetem idejét is folyton ezzel a színészkedéssel, azt csak az írásom teszi, annak végigolvasását pedig igazán könnyű elkerülni.”

Nem akartam utazni. Én élni szeretek.

Amikor megjöttek a követek,

hogy a zűrzavarhoz csatlakozzam,

bolondot játszottam inkább,

szántottam és sót vetettem

a földbe, de ekém elé csecsemő

fiamat tették a ravaszok,

indulnom kellett mégis.

Ahogy távolodtam hajómmal

a parttól, először éreztem biztosan,

hogy egyszer meg fogok halni.

A háború annyi év után

otthonos lett, az otthon

pedig egyre messzebb.

Barátaim sorra megölték és

végül én nyertem meg

azt a makacs várost,

annyi év után oly

gyorsan égett le.

Ahogy hajóm elhagyta

a kormos partokat, éreztem,

többé nincs hova menekülni,

egyszer én is biztosan

meghalok, mint a többi.

Legyőztem lassú, otromba

szörnyeket, megdugtam néhány

nimfát. Jó volt ez is, az is,

némelyik megizzasztott, más

kitartott évekig. Hajóztam

összevissza, vagy csak a szél

dobált, de szólt az én lelkem

énvelem, muszáj már valamerre

hazamenni. Ahogy a partokhoz

közeledtem, éreztem, hogy egyszer

biztosan én is meghalok.

A feleségem szebb volt, mint

az emlékezet, jól álltak neki

az eltelt évek, szerintem minden

kérővel megcsalt addigra már.

Nem hibáztatom, persze jól sem esett,

hát megöltem őket. Segített a fiam

és két szolga, unalmas, vérszomjas

alakok. Néztük egymást

szomorúan a nővel a hullák

között, ezt mondják kivárt,

érett szerelemnek, kényelmetlenül

éreztük magunkat és fontosnak.

Elmenekültem inkább, otthagytam

őt, falnak fordított tükröt,

amiben csak egy halott van.

Távolodik az otthoni part,

a tenger unottan vár, hogy tovább

dobáljon. A szörnyeket aludni

hagyom, a nimfákkal nem tudok

beszélgetni már. A húst saját

hájában kisütve, a vízzel kevert

bort még mindig szeretem.

Süketen elheverni a fedélzeten,

méregetni csillagok réges-régi

fényét, felhős eget,

boldog vagyok, érzem,

egyszer biztosan meghalok.

A múzsák is nők. Nem szeretik, ha a férfi a nyakukra jár minden nap, akkor idővel megunják, és maximum épphogy megtűrik. Ahhoz hogy egy olyan nővel szóba álljunk, hosszú felkészülés kell. Persze ha nem cselekszünk nem lesz a miénk, azokra a ritka pillanatokra sem. Birtokolni, ezt jobb, ha elfelejtjük, ahogy a valódi nőket sem lehet. Legyünk szellemesek, érdekesek, néha úgyis eljön az a pillanat, hogy mi, a csúnya, unalmas, szánalmas mi eredetinek és egyetlennek tűnünk a szemében, és minden vágya az lesz, hogy lefeküdjön velünk, és később azt hazudja, amit abban a pillanatban ráadásul teljes hittel mondja, hogy velünk volt a legjobb.  Még féltékenykedik is. Később, (érett ember ezt előre tudja), később keservesen ki kell fizetnünk a gyönyör árát. Elhagy, átver, megcsal, másba szeret, eltűnik, elpusztul, elzavar, idegen lesz, nem lesz ránk igénye egyáltalán. És ráadásul a szenvedések után sem lesz más választásunk, mint visszahódítani. A könnyebb verzió az amnézia, inni a Léthe vizéből és mindent elfelejtve egy másik alakban megtalálni a rongyos, szentséges múzsát. Vagy pedig, ami véleményem szerint lehetetlen vagy Sziszifusszá változtat, megpróbálni ugyanazzal, felejtés azaz megadás nélkül. De az ember gyenge, és jól tudja, mennyi minden vész el, ha nem felejt, hogy kirabolja önmagát állhatatosságával.

Ne kívánjunk összeköltözni a múzsával, inkább járjon fel szobánkba, inkább régi, megszokott szeretőként tekintsünk reá. Különben tönkretesz minket, úgy hogy tudjuk, mindig velünk van, néhány centiméterre az illatos bőre, mégis elérhetetlen, mert undorodik tőlünk, megerőszakolni pedig nem vagyunk képesek. Vagy folyton őt keressük, alakról alakra ugrálunk, mindig lázasan, vagy a lázasságra várva, és találunk is belőle ezt azt, néhány csonkán különálló tulajdonságot, vagy ami szörnyűbb, néhány villanásra, akár percre is őt magát, hogy minden alakot úgy legyünk kénytelenek elsiratni, mintha őt magát veszítettük volna el, és közben sose tudjuk, vajon nem a képzeletünk tréfált-e meg?

(2007-12-10)

Nem fog mozdulni soha

Igyekszem alig gondolni rád,

olyanok ezek a napok,

mint egy vers első sorai,

amiket talán kedvem szerint

kihúzhatok.

Elképzelhetetlen, elképzelhető.

Minek a kertem legszebb szobrába

beleszeretni, nem fog mozdulni soha,

marad ebben a kifordult tartásban,

könyörgő tekintettel, mintha folyton

zavarban, tépelődve fordul félig el

tőlem a kő, fordul félig felém.

Néhány napig feléd

jártam a kertben, gyaloglásaim, időm

így igazítottam, a kocsmában

igyekeztelek komolyan venni,

körülöttünk mindig turistacsoport,

kis darabokat törtek belőled, rád-

véstek obszcén rajzokat, monogramokat,

mittudomén. Mesélhetnék, próbáltam

is mesélni, hány szobrot törtem össze

és mennyi más lopott kavics nyomja a zsebem,

vagy hogy nem akarlak hazavinni, nem is

a fölöslegességtől félek már, hanem hogy

nagy nehezen csak a többi kődarab közé

helyezlek el, megint úgy ébredek, kerti

törpék csak a szerelem, kopott festék rajtuk

minden szavam, elvadult udvarban hevernek

a többi limlom között.

A múzeumkert

vaskerítése fölött

hajladoznak

a faágak a szélben,

szikrázik rajtuk

a napfény, nyár

van, és én a téli

vagonok szögesdróttal

keretezett ablakán

kikönyörgő kezek

vak erdejére

gondolok.

“HORVÁTH LÁSZLÓ IMRE

A bolondok városa,

MILE ZSIGMOND ZSOLT

Törött, de hiánytalan

és

TOROCZKAY ANDRÁS

Napfényvesztés

című, a könyvhét alkalmából megjelent kötetét

mutatjuk be estsorozatunk következő állomásán,

az Ünnepi Könyvhét után,

2010. június 10-én, csütörtökön este 18 órakor

a Magyar Írószövetség Klubjában

(1062 Budapest, Bajza u. 18.)

Minden kedves érdeklődőt szeretettel várunk!”