Horváth László Imre Blogja

Alakítsd át magad.
Ne ismerjelek fel,
de legyél ugyanaz.
Más a külsőd, új a családod,
ismerőseid. Titkold előttem
a munkád, az áldozataid, hogy
mindent otthagytál ezért
a játékért, kísérletért.
Ragaszkodj az új nevedhez,
minden hazugsághoz, ami
meggyőz engem, hogy nem
te vagy, mégis te vagy,
pontosan érezzem.
Csinálj az életemből
science fictiont, megéri,
ezzel tartozol nekem,
különben mi lesz,
különben nem vagy.

Emlékszem, uszodába jártunk sokat.
Előtte körbefutottuk néhányszor azt a kis
tavat is a parkban. De az már túl közel volt a halálához,
így utána inkább úszni jártunk.
Mintha csak ketten lettünk volna mindig
a négysávos nagy medencében, bár
olykor lejött az egyik barátnőd is.
Nem kellett már visszajárni a kórházba,
a feladatok áttelepültek az elhagyott házba,
ahonnan először ki kellett költöztetni az élettársát,
nagy botrány volt. Én olyan voltam végig,
mint valami nehezék, könyvtámasz vagy
díszes papírvágó kés egy íróasztal fiókjában,
jó hogy ott van, de elég haszontalan. Július, augusztus,
közben elolvastam az Iliászt. Ha nem vagyok
ott persze már akkor vége lett volna köztünk.
Még névnapomra adott egy üveg tihanyi bort,
címkétlen palackban, tudom hogy finom,
adott már régebben is, ezt mégsem bírom megbontani,
ki kell találnom még hogyan igyam meg,
mert olyan a spájzban mint egy fölösleges ereklye,
mint például ahogy a szívemben már
fölösleges világegyetem vagy te, talán
úgy is lesz, mint a mobiltelefonom sinkártyájával,
amikor ellopták, kiszedték a körömnyi
műanyagot belőle rögtön és egy közeli
kukába dobták, gondolom, a számom a régi,
új készülékem van, valahol egy kukában
körömnyi műanyag, némi fém, az üzeneteink,
fényképek rólad, híváslista. Aznap éjjel feküdtem
le először mással. Így igyam meg a bort,
így felejtselek el. Ültünk a garázsban, tele volt
még vele, a kedves tárgyai, mindenféle szerszám és
különleges ital, már pár nap eltelt, arról beszéltünk,
azt mondtam neked, megdöbbentett, mennyire ostobán
és szimplán megtörténik, ahogy meghal valaki, olyan
simán és egyszer csak kész volt a dolog, egyetértettél,
mítosz nélküli az egész, ez a legborzasztóbb benne.
Még csak az előszelét érezted a következőknek,
én már a kórházban, az erkélyen, mikor rágyújtottunk,
te éppen, utoljára megnézted apád testét a szobában
nagybátyád támogatott, ennek meg kell lennie.
Most már ugye soha nem hagysz el, mondtad nekem bőgve,
mikor rágyújtottunk, olyan érzésem volt, mintha velünk lenne,
sokat cigiztünk együtt, laza fickó volt, akkor is az erkélykorlátnak
támaszkodott és azt mondta, mostmár te vigyázol a lányomra, utána
az ölembe ültél, néztem négy emelet magasból
a kórházudvart, és szemben a másik épület betegeit,
vajon ők is rettegnek? Azután megéreztem nincs más már hátra,
nagyjából fél év múlva lesz vége, január körül,
persze elhúzódik majd, április, május, végülis
mire nyár lesz, tényleg végleg nem leszünk már együtt,
a következő pillanatban ez is messze volt, de ezt sem
felejtettem el, azt sem hogy vigyáznom kéne rád,
amikor megírtad, ne keresselek, tudtam hogy csak eddig
tervezhettem még az irracionális ragaszkodást is, április eleje
volt, a gyors hetes buszon, a Gellért környékén
abban a nagy kanyarban kezet fogtam vele, elbúcsúztunk békében,
hát nem jött össze, én megtettem mindent, azért nincs harag,
mindig kedves kísértet volt. Jó lett volna berúgni még
vele, mint mikor élt, nagyon szerettem, bár többet
látogathatott volna téged az első időkben,
szedje össze magát, mondogattam neki, nyugtasson meg
álmodban vagy valami. De ha meg is jelent, csak nézett
szomorúan, azt mesélted, bosszankodtam, unatkozott
a másvilágon, téblábolt a külső tengerben,
hé exó thalassa, a régi görögök így hívták az Atlanti-óceánt,
a külső tenger, ami körbeveszi az egész
földet, így képzelték, hé exó tálásszá,
olyan mint egy köszönés, vidám mondat,
na mi a helyzet, végülis milyen a végtelen,
itt erre elég furcsa, biztos hogy
nem lehet úszni benne
vagy körbefutni vagy meginni.

Lou Reed

The gun

The man has a gun
he knows how to use it
Nine millimeter Browning
let’s see what he can do
He’ll point at your mouth
say that he’ll blow your brains out
Don’t you mess with me
carrying a gun
Carrying a gun
carrying a gun
Don’t you mess with me
carrying a gun
Carrying a gun
carrying a gun
Don’t mess with me
ooohhh, carrying a gun
Get over there
move slowly
I’ll put a hole in your face
if you even breathe a word
Tell the lady to lie down
I want, ah, you to be sure to see this
I wouldn’t want you to miss a second
watch your wife
Carrying a gun
shooting with a gun
Dirty animal

Carrying a gun
carrying a gun
Watch you face
carrying a gun
Carrying a gun
carrying a gun
The animal dies with fear in his eyes
with a gun
Don’t touch him, don’t touch him
stay away from him, he’s got a gun

A fegyver

Az embernek fegyvere van
tudja hogy kell használni
9 milliméteres Browning
Lássuk, mit tud vele kezdeni
Nekiszegezi a szádnak
és azt mondja, ki fogja loccsantani az agyadat
Ne szórakozz velem
Fegyvert hordani
Fegyvert hordani
Fegyvert hordani
Ne szórakozz velem
Fegyvert hordani
Fegyvert hordani
Fegyvert hordani
Ne szórakozz velem
oooohhh, fegyvert hordani
gyere csak ide
lassan mozogj
csinálok egy lyukat az arcodba
ha csak egy szót is ki mersz nyögni
mondd a nőnek hogy feküdjön le
azt akarom, ah, biztos lehetsz benne, hogy végig fogod nézni
nem akarnám, hogy akár egy pillanatát is kihagyd
nézd a feleséged
fegyvert hordani
lőni a fegyverrel
mocskos állat

fegyvert hordani
fegyvert hordani
nézd az arcod
fegyvert hordani
fegyvert hordani
fegyvert hordani
az állat meghal, félelemmel a szemében
egy fegyverrel
ne érj hozzá, ne érj hozzá
tartsd magad távol tőle, fegyvere van.

A tenger

a kopár

pusztaság

vár rád

ahogy egy

kagylóba

bezárva

locsog

a megveszett

szomjával

mindig csak

innád

kövüljön

bár cserébe

lelkedre

a mocsok.

Pedig

lába

közé

gonddal

az Isten

vágta

ezt

a teremtésen

lüktető

sebet

a gyönyört

ide

rejtve

hogy rívó

darabokra

az emberiség

sora

ki innen

szakadjon

magából

a magányt

a nő

elgyötört

szolga

teste

így ossza

újra

tovább

vagy ha

nem

mint bús

holdfény

vére

csorogjon

folyton.

Vésd

eszedbe  

míg nyalsz

és fönt

a koncert

zeng

a száján

sóhajt

csak

vagy

nyöszörög

kiáltozik

neked

lent

íze-szaga

talán

méz

tán csak

halkonzerv

de

teste-lelke

reng

mélyebb

tenger-önmagán

hánykódó

ladik.

A harminc zsoldos

Ezek harmincan úgy tartoznak a háborúhoz, mint a vas vagy a kő, vagy a csontok.
A többiek ritkán jöttek rá, kivel van dolguk. Valamelyik fáraó sziklába falaztatta őket, de néhány hónap múlva a numida lovasokat követték a sivatagban, elvágták a hátramaradt sebesültek torkát, kifosztották a hullákat. A frankok királya Aachen várudvarán egymás mellett harminc máglyát égetett el velük együtt. Később ugyanazon király seregével együtt gyújtogatták a szászok falvait, halálra kínozták az utak mentén a megtérni nem hajlandó pogányokat. Egy gárdatiszt kikötöztette őket a senki földjére közvetlen tüzérségi támadás előtt, kis idővel később egy nagyobb partizáncsapat tagjaként ők hajtották végre rajta és elfogott társain a népbíróság ítéletét.
Holott a sátán ivadékai voltak bizonnyal, avagy ők sem tudták milyen átok tartotta meg romlatlanul a húst rajtuk, ha húsuk volt egyáltalán. Az első városok idején születtek, kezdetben talán vadászok voltak. Több száz évbe telt, amire beleőrültek halhatatlanságukba. Közöttük egy orvos, valamelyik elfelejtett isten papja. Nincs olyan nyelv, amit ne ismerne legalább egyikük, vagyis mindannyian, mert egy tudattá váltak harmincan, az ilyen különbség nem számít. Az orvos mesterségét csak kínzásra használja, közülük senkit nem kell gyógyítani, akár ha kivétel nélkül mind el is hullottak egy ütközetben, másnap-harmadnap vagy egy hét múlva harmincan ülnek a tábortűz körül.
Háborún kívül nem láttak más világot. Minden seregben megtalálták a számításukat, zsoldosok voltak, mégse vitatkoztak pénz miatt, nem emelték fel a szavukat semmiért és semmi ellen (az egyedüliek az akhájok között, akiknek tíz év alatt soha nem fordult meg a fejükben, hogy feladják Trója ostromát). Zömmel a csatatér dögevőinek munkáját végezték. Ha közelharcot kellett viselniük, amire ritkán került sor, mindig derekasan megállták a helyüket. Pontosan tudták, mekkora tévedésben vannak a katonának öltözött férfiak a harccal kapcsolatban, a fegyveres összecsapás a háború jelentéktelen része, a kardot nem hősi párbajokra, hanem mészárlásra használják, ritka az olyan halott, akinek nem a hátán van a seb, amin a lelke kiszállt. A parancsnokoknak szüksége volt a fajtájukra, hiába mutattak megvetést vagy undort. Kevés tábornok ismerte úgy a seregét, hogy ez a harminc kísértet feltűnt volna neki.
Egy írástudó krétával felírta latinul a keresztre feszített férfi nevét, hozzá a királyi címet. A százados intett, egyikük kezébe fogta, felmászott a létrán, a haldokló feje fölé szegezte a táblát. Mind a harmincan ott voltak, bár csak hetükre lett volna szükség aznap, valami kíváncsiság odavonzotta a többit is. Ezernyi embert feszítettek már meg, a világ később keletinek mondott felén ez a kivégzés volt a leginkább elterjedt. A tömeg a táblát látva felhördült. Egy magas rangú tiszt érkezett, megparancsolta, hogy ecetes vízbe mártott rongyot nyújtsanak fel a fogolynak, hiszen szomjazik. Maga a százados végezte el a feladatot, ők értetlenül álltak. Teltek az órák, a római katonák unalmukban kockáztak, a harminc kísértet, a segítő alakulat a keresztek körül ült, rongyos ruhában, kezük ügyében korbács, lándzsa, kés. Vihar kerekedett, és a római katonák, miután egyikük átütötte dárdáját annak a fogolynak a testén, aki feje fölé a táblát szögezték, elmenekültek a tömeggel együtt. Ők a hegyen maradtak, a taglóval eltörték a két másik keresztre feszített fogoly lábszárcsontját, a hangos reccsenések után azok nyögve fuldokoltak, majd elhallgattak. Sötétség telepedett a világra, a városra orkán zúdult, a hatalmas templom épületébe villámok sora csapódott be, beomlasztva a tetejét. Ők kiegyenesedve várták, hogy talán mindennek vége lesz.
A nevüket régen elfelejtették, rövid morgásaik egy-egy hangsúlyával különböztették meg egymást, ha ritkán még szükség volt beszédre a csoporton belül, a kívülállók, akik kevés kivétellel úgy száguldottak születés és halál között a harminc zsoldos körül, óriás örvényben, mint az esőcseppek, ezek az élők soha nem kérdezték egyikük nevét sem. Aki összezúzza a csontot, lenyírja a holtak haját, feldarabolja a lovakat, tüzet dob a házak tetejére, kiírtja a vetést, a falvak népéből kiválasztja, kit ölnek meg, kit hurcolnak el, annak nem kell név. Nem csatlakoztak egyetlen néphez sem, de minden seregben szívesen látják az idegeneket, ők csak jártak seregről seregre, ahogy az idő megkövetelte, és az évszakok váltották egymást, vagy a hadiszerencse változott. Nézték a tábortüzet. Ezen kívül nem gyűjtöttek más vagyont, a zsákmány, amiből hegyeket emelhettek volna az idők során, minduntalan eltűnt, ahogy saját haláluk is mindig megtréfálta őket, lemondtak róla, amit lehetett, megzabáltak, majd kiürítették magukból, erőszakkal végezték el a nőkkel soha nem fogyó állatias szükségletüket. Számtalanszor éheztek, szomjaztak, fagyoskodtak, de a hadibetegségek elkerülték őket, mint akikkel nincsen dolguk.
Kitört a vihar, úgy tűnt, végre valamelyik istenség megelégelte a kóborlásukat, ezt a gonosz tréfát, és elemészti őket. De a sötétség elmúltával a harminc torz alak levonult a sziklás dombtetőről, egy Szamáriába induló büntetőezred nyomába szegődött, azután még keletebbre vándorolt. Gyaloglásuk alól nem fogyott ki a föld, egy ló sem tűrt meg közülük senkit a hátán, a vizeken nem kelhettek át, csak hogyha vitték őket. Még ha két évezreddel később fényárba borult is a világ egyik fele, mindig marad hely számukra a másikon. A fényt magába olvasztja a hatalmas villanások sorozata, de a harcok még sokáig tartanak. Amíg ők el nem pusztítják az utolsó embereket, mikor hosszas keresés után végre rájuk lelnek. Végül harmincan maradnak a végtelen, hamuszínű télben.

Mikor lesz a cowboyregényekből fontos szépirodalom? A válasz egyszerű: ha egy nagy író írja őket.

Cormac McCarthy : Vad lovak, magvető kiadó, 2011.

Két texasi fiú, egyik tizenhat (a főhős, John Grady), másik tizenhét, felkerekedik, félig megszökve otthonról, félig emigrálva átlépik a mexikói határt és elnyeli őket ez az álmos, romantikus és kegyetlen ország. Utazásuk során egy kölyök is hozzájuk csapódik, átélnek egy vihart, a kölyök lovát ellopják, de megpróbálja visszalopni, üldözik őket, erre szétválnak, végül menekülésük során immár ismét ketten eljutnak egy hatalmas földbirtokra, ahol munkát kapnak. Lovakat törnek be, amiben John Grady annyira tehetségesnek bizonyul, hogy erre (az olvasón kívül) felfigyel a dúsgazdag földbirtokos is, és megteszi főlovásznak. Csakhogy a lánya is szemet vet a fiatal amerikaira, aki már végzetesen beleszeretett (szokatlan a szerelmi szál McCarthytól, de nem vérzik el rajta a regény), elcsábítja. Egy reggel barátjával együtt letartóztatják John Gradyt, és fogdába zárják. Itt látják viszont a kölyköt, akivel együtt utaztak, visszaszerezte a lovát, és megölt három embert, miatta őket is gyilkosnak és lótolvajnak kiáltják ki, és átszállítják a központi börtönbe. Elkezdődik a könyv újabb, leginkább már a Véres délkörök hangvételére emlékeztető szakasza, nem is mesélnék el többet a történetből, de nem sokat árulok el, ha azt mondom, McCarthy regényéből alaposan kiderül, hogy egy mexikói börtön nem kellemes hely.

Nehéz olyan embert találni, akivel nem tudjuk kicserélni ezt az élményünket, vagyis, jobban mondva, akinek nem kezd el csillogni a szeme, ha a társalgásban felmerül Winnetou, Old Shatterhand és társaik neve. A férfiolvasóknak egy falat kenyér Cormac McCarthy munkássága: cowboyregények, amit legitimen lehet olvasni felnőttként is. Hősiesség, magány, becsület, kegyetlenség, férfibarátság, mesék, utazások, és mindenek alján a háború – ezek az író állandó témái. Kötött sorsdrámák, amelyeknek paradox módon legfőbb mozgatója a szabadság.

Ahhoz hogy mindez fontos szépirodalom legyen, természetesen még kell némi plusz. Mert ugyan McCarthy főműve, legismertebb, nagy regénye, a Véres délkörök is „indiános regény”, egyben viszont az utóbbi ki tudja hány évtized talán legnagyobb dobása a világirodalomban, elképesztő kísérlet az emberi természet erőszakosságának leírására, a művészi kifejezés határainak kitolásával.

McCarthy nyilván a szöveggel operál, ehhez próbál új eszközöket felfedezni és használni. Bár véleményem szerint inkább nagyon régi eszközöket fedezett fel újra és aknázott ki maximálisan, de az tulajdonképpen ugyanaz. Külsőre leglátványosabb fogása, hogy nem alkalmaz csak mondatvégi írásjeleket, formailag ezzel a hiánnyal érdekes módon olyan archaikus hatást ér el, mintha akár időmértékesen írna, a vesszőtlenség egyfajta mágikusságot kölcsönöz, lüktetést az a soroknak, mondatoknak. Ahogy a párbeszédek szaggatottsága, zömmel jelöletlensége, aminek nyomán az ember és szavai mintegy része lesz a tájnak. Ezen kívül közvetlen költői erőt jelenít meg a tájleírásokban, másrészt a hihetetlenül kidogozott, egyszerre tömör és részletező jeleneteket épít fel. Hangvételében az Iliászt és a Bibliát idézi, így nemcsak témájában, hanem irodalmának nemzeti hagyományában is vérbeli amerikai író, mivel a modern amerikai irodalom legnagyobb vívmánya az eposz újra feltalálása – Hemingway, Faulkner életművének folytatója McCarthy is.

A Véres délkörök, a Nem vénnek való vidék, és Az út után meglepően romantikus hangvételű, és valóban afféle modern cowboy-alapkönyvet olvashatunk, ami a három eddig magyarra fordított mű sorát folytatva, azokhoz hasonlítva még könnyebb darab, ennek ellenére nem beszélhetünk színvonalvesztésről. Ha más nem, a könyv 160. oldala körüli szakasz, leírás a lovak lelkéről és a háborúról, nos, finoman szólva önmagáért beszél.

Ha férfi családtagunknak, ismerősünknek ajándékot akarunk vásárolni, és ő is része annak az elenyésző kilencvenöt százaléknak, aki Winnetou vagy Sólyomszem kalandjain nőtt fel, ne habozzunk, meglátjuk majd, hogyha társaságban (hiszen ő is olvas szépirodalmi könyveket!) a Vad lovak című regényről beszél, csillogni fog a szeme.

Még a Kôbányai úton laktam, pár nappal késôbb költöztem át az Akácfa utcába.

December elején vittem Anninak mikuláscsomagot, mondta, hogy jó lesz nekem az új

albérlet, a belváros közepén, úgyis szeretem az ilyen lepattant helyeket, ahonnan minden

tíz perc sétára van.

Már az Akácfában laktam, amikor végül elegem lett belôle, és nem kerestem többé.

Eltelt egy hét, kettô, a harmadik is. Hívott szilveszterkor, talán elôtte, bólogattam a telefonba,

meg hümmögtem. Tudtam, mit akar, mit kéne mondanom hozzá, és ha nem

mondom, semmi sem lesz. Nem mondtam semmit, hamar letette.

Nagyon szerettem az új helyemet. Akácfa utca, a Dob és a Király utca közti szakaszon

egy gangos bérház, az Ötvenhetes számú italbolt nevû kocsma és nyerôgépcentrum mellett

közvetlenül, földszinten hangos cigánycsaládokkal, sok nyugdíjassal és néhány külföldivel.

Interneten találtam, elmentem megnézni, a leendô lakótársam fogadott, megmutatta

a szobát, mondta, hogy eddig minden érdeklôdô visszamondta, mert körülnéztek,

és elborzadtak. Nekem tökéletes, nem is drága, központban, saját, nagy szoba.

A lakótársról kiderült, hogy inkább csak szembeszomszéd, nagyon ritkán összefutottunk

a konyhában. Valami mûszaki ember volt, meg élsportoló, nem dohányzik, nem

iszik, túl sok közös fórumunk tehát nem akadt összebarátkozni, nem is volt erre nagy

igényünk.

Berendezkedtem félig-meddig, kitettem néhány festményfénymásolatot meg feketefehér

fényképeket, egy kis polcra a relikviáimat: családi fotók, kisgyerekként a testvéreimmel,

felnôttként valami esküvôn öcsémmel és bátyámmal, ahogy épp a nôket szemlézzük,

szüleim otthon a dunai komp elôtt nagyon szép fényviszonyokban. Anyai nagyszüleim

esküvôi képe, tróger hegedûmûvész dédapámról készült képeslap (hátoldalán

gátlástalan szerelmes levél dédanyámnak, akit otthagyott nagyapámmal, aki így törvénytelen

gyerek lett), két-három évesen én magam, még szemüveg nélkül, ráncok nélkül,

tejszôke gyerekarc, valami balatoni mólónál hunyorog a napba.

Mikor elôször beléptem a szobámba, láttam egy elborzasztó bútort: régi, ócska öl tözô

szekrény tükörrel. Végül ez lett a legjobb darab, ahol a nô piperéi lennének, oda raktam

a könyveimet. Fölöttük tükör, kopott, valami rozsdaféle volt rajta. Egy dupla ágy,

ahol aztán nagyjából egy évig egyedül feküdtem, két szekrény, rozzant, hullámos parketta,

íróasztal, számítógép, kényelmetlen szék, egy imbolygó kisasztal, amin enni szoktam.

Recsegtek-ropogtak a tárgyak és a falak a sötétben, elalvás elôtt, ahogy minden

jóravaló, régi bérházban, mint a zajló jég, kísértettel akkor még nem találkoztam, bár

annak általában elég voltam én magam.