Leonard Cohen

The Future

A jövő

Give me back my broken night

Add vissza az eltört éjszakámat

my mirrored room, my secret life

a tükörtermemet, a titkos életemet

it’s lonely here,

olyan magányos itt

there’s no one left to torture

nem maradt senki, akit meg lehetne kínozni.

Give me absolute control

add nekem a tökéletes irányítást

over every living soul

minden élő lélek fölött

And lie beside me, baby,

és feküdj mellém, baby,

that’s an order!

ez parancs.

Give me crack and anal sex

Adj cracket és anális szexet

Take the only tree that’s left

vágd ki az utolsó megmaradt fát

and stuff it up the hole

és dugd fel

in your culture

a kultúrádon tátongó lyukba.

Give me back the Berlin wall

Add vissza berlini falat,

give me Stalin and St Paul

add Sztálint és Szent Pált

I’ve seen the future, brother:

láttam a jövőt, testvér:

it is murder.

gyilkosság.

Things are going to slide, slide in all directions

a dolgok szétcsúsznak, szét minden irányba,

Won’t be nothing

nem lesz semmi

Nothing you can measure anymore

többé semmi, amit megmérhetsz

The blizzard, the blizzard of the world

a vihar, a világ vihara

has crossed the threshold

átlépte a küszöböt

and it has overturned

és ez felborította

the order of the soul

a lélek törvényeit.

When they said REPENT REPENT

amikor azt mondják MEGBÁNÁS

I wonder what they meant

elmerengek, vajon hogy értik.

When they said REPENT REPENT

I wonder what they meant

When they said REPENT REPENT

I wonder what they meant

You don’t know me from the wind

nem ismersz engem a szélből

you never will, you never did

sosem fogsz ismerni, soha nem ismertél

I’m the little jew

én vagyok a kis zsidó

who wrote the Bible

aki a Bibliát írta

I’ve seen the nations rise and fall

láttam nemzeteket felemelkedni és elbukni

I’ve heard their stories, heard them all

hallottam a történeteiket, hallottam mindet

but love’s the only engine of survival

de a szeretet a túlélés egyetlen motorja

Your servant here, he has been told

te itt szolga vagy, megmondta ő

to say it clear, to say it cold:

világosan és hidegen megfogalmazva

It’s over, it ain’t going

ez ennyi, és ez nem fog

any further

megváltozni soha

And now the wheels of heaven stop

és most a mennyek kereke megállt

you feel the devil’s riding crop

érzed az ördög lovaglópálcáját

Get ready for the future:

légy kész a jövőre:

it is murder

gyilkosság.

Things are going to slide …

a dolgok szétcsúsznak

There’ll be the breaking of the ancient

meg fog törni az ősi

western code

nyugati kód

Your private life will suddenly explode

a személyes életed egyszer csak fel fog robbanni,

There’ll be phantoms

eljönnek a jelenések,

There’ll be fires on the road

tüzek lesznek az utakon

and the white man dancing

és a fehér ember táncol

You’ll see a woman

látni fogsz egy nőt

hanging upside down

fejjel lefelé felakasztva

her features covered by her fallen gown

lelógó ruhája eltakarja az arcvonásait

and all the lousy little poets

és mind az ócska kis költők

coming round

köré gyűlnek

tryin’ to sound like Charlie Manson

próbálnak úgy hangzani, mint Charlie Manson

and the white man dancin’

és a fehér ember táncol

Give me back the Berlin wall

add vissza a berlini falat

Give me Stalin and St Paul

add Sztálint vagy Szent Pált

Give me Christ

add nekem Krisztust

or give me Hiroshima

vagy add nekem Hirosimát

Destroy another fetus now

pusztíts most el egy újabb magzatot

We don’t like children anyhow

különben sem szeretjük a gyerekeket

I’ve seen the future, baby:

láttam a jövőt, kicsim:

it is murder

gyilkosság.

Things are going to slide …

a dolgok szétcsúsznak…

When they said REPENT REPENT …

amikor azt mondják: MEGBÁNÁS…

Az ember két jellegre bontható, anyagra és képzelőerőre. Régi vita, hogy melyik az erősebb. Véleményem szerint a vita képtelenség, hiszen az ember – maga a képzelőerő, az anyagiság pedig azért borzasztja el olyan mélyen, mert embertelen, mégis látja magán és másokon is, a salakok, a testi hibák (a szépség is a képzelőerő terméke), a halál is anyagi természetű. Fogalmunk sincs, mi történik a képzelőerővel a halál után, vagyis a lélek és/vagy szellem nevű képzelőerő-termelő géppel. Az anyag biztos, hogy elpusztul, ebből legtöbben azt a következtetést vonják le, hogy a halál lekapcsolja a lelket is, mint egy villanylámpát. Holott sokkal valószínűbb, hogy amiként az anyag is felolvad az anyagi mindenségben, a képzelőerő is felolvad a maga tartományában (aminek remélhetőleg végtelenek a határai, még szélesebbek, mint az anyag galaxisrendszerei, amelyek horizontja egyébként mindig összeolvad a képzelettel, például a fényév egy nagyon szép metafora, valóságában meglehetősen használhatatlan, bár Ikarosz meséjétől is sugárhajtású vadászgépekig jutottunk, de a kamaszkor elmúltával ezek inkább idegesítik az embert, mint lenyűgözik).

Elvileg a képzelőerő tartományáról tudunk kevesebbet, de ha jobban belegondolunk, valószínűleg ehhez a jelleghez mindig sokkal potensebben nyúlt az emberi faj. Akár még néhány évszázada is maximum állati izomerő volt a legnagyobb energiahordozó, amin az ipar alapult, és a természettudományt csak babonarendszer helyettesítette, de a vallások és versek tündöklően készen voltak, vagy készültek, finomodtak – (nem mindig félszavak miatti véres háborúkban, ahogy azt a modern közszellem egyik ordas közhelye adja, mint alapvetést a vallásokról, inkább az egyszerű ember számára is elérhető szellemi filozófiai tornaként) Tartva a választott témát: Jézusnak valami rejtélyes módon ismernie kellett az írásokat, de mint egyszerű ács is vitatkozhatott az embert foglalkoztató legnagyobb kérdésekről, a média előtti áldott elszigeteltségben mindenkinek és akárkinek lehetett a kérdésekkel foglalkozni, nem a válaszok letaglózó, csömört okozó szeméthegyeiből kellett hatalmas fegyelemmel kiszemezgetni valami érdemit – vagy szimplán szemetet zabálni megoldásként, és folyton rettegni.

Érdekesek a két jelleg, anyag és képzelőerő újabb, direkt konfliktusai, elég, ha például vesszük a történelem legnagyobb paradoxonját, a kommunizmus eszméjét, ami a képzelőerő kiirtását célozta, mivel az anyagi valóságot, nevében is materializmust tette meg kizárólagosnak – és ezzel akkora gellert adott az emberi léleknek, hogy azok, akik hittek a kommunista eszmében, szinte képtelen, beteges, görcsös képzelőerőről kellett, hogy tanúbizonyságot tegyenek. Komoly mártírjai is voltak tömegével (járulékos áldozat persze jóval több) az elképzelésnek, tulajdonképpen az eddigi legbornírtabb vallási ötletnek, hogy nincs más, csak anyag, és ennek alapján kell testvériséget kialakítani, szerencsétlenek egy egészen kevéssé elegáns eszme oltárára vetették magukat.   

A művészek hajlamosak a művészet mércéjével mérni, nem a filozófia, vallás, történelem, vagy bármi más fejlett absztrakció szabályaival (természetesen mindet a képzelőerő élteti, ezzel rokonságban állnak a művészettel). Ez általában unszimpatikus vonás, tekintve, hogy az etika maximum ügyes csempészáru, semmiképpen nem végcél, így a művész, érdeklődését a művészetre fordítva, ritkábban az elembertelenedés (ha sikeres), gyakrabban a hibbant, röhejes gőg vádját kapja (ha nem sikeres, vagyis pária, annak ellenére mindig nyitott maradhat, hogy végül szeretetre méltó vagy nem).

Anyámtól egyszer megkérdeztem, kit tart a legfontosabb történelmi személynek, ő némi gondolkodás után azt mondta, hogy természetesen, valószínűleg Jézust. Miután felnőttem, mindig vonzó gondolat volt nekem, hogy Jézus művész volt, (Blake érve szerint azért, mert a példabeszédek esztétikai műfaj, valójában ez a bon mot volt a kezdet kifacsart vallásszemléletemhez).

Az evangéliumokat olvasva újra és újra megdöbben az ember, milyen hihetetlenül erős sorokat idéznek a tanítványok Jézus beszédeiből (kedvencem például a „ti vagytok a föld sója – ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzátok meg?” milyen végletes, primitív, eredeti, elemi erejű metafora az ízetlen só megsózásának elkeseredett kísérlete, a lelkét vesztett lélek reménytelen vergődésére).

Jézusból a szavak maradtak, másfelől maximum gesztusok – az ember valamelyest érett fővel már nem veszi komolyan a csodákat, gyógyításokat, mindez jobb esetben szintén átkerül a metaforák világába (a víz borrá változtatása, az ételszaporítás), rosszabb esetben kicsit szemfényvesztés szerű, manapság azt gondolja az ember, kellett a píár, hogy hír legyen, senkit sem érdekelt a prófétálás piacán egy csodák nélkül operáló versenyző. Ez persze Istenkáromlás, csakhogy éppen az Istenhit felé közelítünk, ugyanis ha levesszük a csodákat, valamint néhány gesztust (írás a homokba, utak megtétele, egyéb szükségletek, kifáradás, valamint a tulajdonképpen végtelenül passzívan, hatalmas lelkierővel végigcsinált passió), csak a szavak maradnak.  A rejtélyes-homályos János evangélium így is kezdődik, testté lett az ige, vagyis, magyarul, a szó. Jézusból versei-beszédei maradnak, a történésekre adott válasz-mondatai, tanításai. Ez a Krisztus. Ha az ember bemegy egy templomba, ahol a pap esetleg nincs a helyzet magaslatán, akkor is letaglózza Jézus verssorainak ereje (vegyük például a Miatyánkot). A tanítványaira is leháramlott valami a költői tehetségből, még az egyházszervező, egyébként nőgyűlölő satrafa Pál is megírja a világirodalom egyik legnagyobb versét, a szeretet himnuszát, és hát végül is mi a pünkösd, na igen, minden apostolnak minden nyelvből hirtelen és egyszerre működő felsőfokúja lesz, de könyörgöm, nem csak a megértés, hanem a beszéd, a kifejezés színvonala sem mindegy, legfőképp az kapott isteni leháramlást, színvonalat).

Visszatérve a képzelőerőre, vajon melyik költőnek volt nagyobb képzelőereje, mint Jézusnak? Igaz, ő is hozott anyagból dolgozott, mint általában Shakespeare, aki angol és dán krónikákból, Plutarkhoszból, vagy egyenesen kortársak műveiből csinált mágiát, Dante, akinek elképesztő világművére mégiscsak azt is kell mondanunk, hogy a középkor enciklopédiája, tehát elvileg már minden készen van, csak hát a tálalás és a motivációk, valamint minden mélyén a szerelem, Homérosz rejtély ugyan, de hát minden népnek van eposza, a görögnek kettő is, egy a háborúról, egy a tengerről, kicsit jobban sikerült, mint a többi népé, amelyek ráadásul kísértetiesen hasonlítanak egymásra, még ugye a zsidó nép eposza lóg ki a sorból, az ószövetség, ami, visszakanyarodva tehát, Jézus hozott anyaga volt. Utal is rá rendesen, szinte mindig az írások szellemében vitatkozik. Természetesen az írások, mint minden tisztességes mindenséget tartalmazó írások, tartalmazzák a megváltóról szóló jövendölést, és Istenről, azaz a képzelőerő végső tétjéről, keretéről, tér/idejéről, szuperlényéről szólnak. És itt történik az igazi csoda, amitől Jézus a történelem legnagyobb költője lesz. Kitalálja az Istent. És megírja versben, amit el is mond, kiegészítget vita-rögtönzésekben, magát pedig evidensen megteszi megváltónak, a műve jogán.

Hogy kitalálja az Istent, erősen félreérthető. Az Isten már réges-régen mindenkit foglalkoztat, mindenki kapcsolatot tart vele így vagy úgy, a keltáktól a rómaiakon át egészen a felfokozott vallási hevülettel mintegy kollektív lázban élő arámi miliő, élen a zsidósággal. Jézus kitalál valamit Istenről, amit addig nem találtak ki, vagy nem vettek komolyan. Olyan Istent teremtett a képzelőerejével (technikailag akkor is ez történt, ha vallásilag is, azaz ha valóban Isten fia volt, aki ezt az örömhírt hozta, hordozta, testesítette meg), aki szereti a teremtményeit, törődik velük, legfőképp pedig (micsoda ötlet!) megbocsát nekik, ha őszintén megbánják bármilyen ordenáré bűnüket, és a bűnük helyett benne bíznak vakon.

Istent addig nem hívták atyának, nem volt apa-figura. Hatalmi figura volt, mindenható, féltékeny, büntető, esetleg olykor áldó király-fejedelem-császár. Az Isten teremtményeire irányuló szeretetét a nagy zsidó költők végtelen gyengédséggel írták meg egy-egy sorban vagy olykor egész zsoltárban, de nem volt lényegi eleme az Istenképnek, a megbocsátás pedig szintén nem volt jellemző, túlvilágról sem esett szó, Isten országáról (ez mint vesztett ügy van jelen, ami persze költőileg ha lehet, még vonzóbb téma: egy hely, ahova visszavágyunk, de örökre kiűztek onnan minket).

Dante Alleghieri beleírta magát az Isteni színjátékba, sőt, főszereplőt csinált magából, egy hallhatatlan Dantét a szövegben. Krisztus ennél is tovább ment, költészetének logikus lezárásaként feláldozta magát (kivégzésének oka, a perben a fő bűne is istenkáromlás volt, azaz szavak kimondása, saját sorainak felfedése). A mű létrehozása, végül az első és eredeti passiójáték kínos végigcsinálása elméletileg óriási egoizmust követelt. Akkor is, ha művészi egzisztenciális performanszról van szó. Viszont úgy is lehet látni, hogy a művészt lenyűgözte a koncepció nagysága, tisztasága, belső logikája, részletei (ha olykor egy-két gondolat ellentétben is áll egymással, de a hibák teszik még érdekesebbé a jó szöveget). Nem tudott ellenállni megírásának, létrehívásának. Nem bírt ellenállni annak, amit a képzelőereje megteremtett. És a képzelőerő ilyen tehetségére már nem nagyon mondhatunk mást, mint hogy isteni.

A Názáreti Jézus nevű költő verse arról szól, hogy Isten jó, az emberek szeressék egymást, bánják meg a bűneiket, ő majd megbocsát nekik, a halál után pedig örökké élnek (és ez az öröklét felfoghatatlanul jó lesz, nem pedig amolyan örök mosogatás a menzán, mint amilyen a görög és egyéb alvilágok). Ezen kívül, kiteljesedve pedig arról is szól, hogy őt magát, a költőt áldozza fel Isten, hogy megváltsa a világ bűneit, mert ez a költő, a fia neki, akit nagyon szeret, de azért feláldozza, nem tudom, talán hogy majd komolyan vegye a másvilágon, őt vagy saját magát, vagy hogy majd néha komolyan vegye az emberiséget, legalább emlékezzen rá, persze, ezek azok, akik miatt a fiamat egyszer megöltem, vagy hagytam, hogy megöljék (ami talán még rosszabb), a feltámadt megváltót mi is a sebeiről ismerjük meg, már ha kételkedünk a szavaiban. 

Nem nagyon érdekes (bár gyerekkorban vagy műveletlenül leginkább ez ragadja meg az embert, hogy felszögelték, meg korbács, vér, szenvedés, micsoda szaftos botrány) Jézus testének anyagi pusztulása. Sajnos szenvedésből nem volt túl eredeti a megváltó, szenvedésének mai varázsa abban rejlik, hogy a modern embertől távoli a nem modern korokban alkalmazott, széles tömegek által elszenvedett elképesztő, elképzelhetetlen erőszak (viszont ma is valószínű egyébként, hogy például egy irgalmatlanabb hatásmechanizmusú rákban szenvedő beteg szívesen beváltaná a dolog testi részét egy rövid (alig félnapos) halálra kínzásra). A történet és az új koncepció a lényeg, amit Jézus kitalált, végigélt, ami azóta az emberiség itteni felét meghatározza, Jézus költészete, amiben ma is hisznek.

Vagy amivel igyekeznek szembehelyezkedni. Utóbbi sokkal nehezebb lehet, azt hiszem, leginkább azért, mert nehéz kivonni magunkat egy ennyire letaglózóan zseniális művészi alkotás hatása alól. Bár általában aki tagadja, szimplán elment mellette, ahogy minden szépirodalom mellett, azután furcsa, és mintha átverés történt volna, hogy miért ilyen felkészületlen mindenki például a halálra, szerelemre, részvétre, józanságra, bocsánatra, mindenfélére. Ezt persze a sértett irodalmár mondatja belőlem, sokkal evidensebb a szimpla válasz: azért elképesztő az ateizmus, azon belül is főleg a jézusi életmű iránti közöny, mert nagyon furcsa, hogy az ember, akinek lényege a képzelőerő, az anyag mellett döntve lelke számára a kézelőerő viharokkal szabdalt kősivatagát válassza. Vagy ami még rosszabb, saját maga dilettánsaként megpróbálja kitalálni ő az Istent. A kísérlet közben zömmel összekeveri magát vele, legalábbis a kísérlet optimista szakaszaiban, büntetésül persze ott a végső pesszimista szakasz, hogy az anyag a mindenható, az ember és a lelke is csupán így része a világnak, mint mondjuk a kövek. Lehet, hogy én vagyok lusta, mert egyrészt ez az eleve kudarcra ítélt kísérlet mérhetetlen energiát követelhet, talán sznob is vagyok, mert másfelől az anyagi létezés nem túl elegáns, a kizárólagos anyagi létezés pedig kiborítóan gusztustalan ötlet. Akkor már inkább bolondulok a költészetért.   

nézünk az ágyamban keresztbefordulva

a falnak vetem a hátam te pedig a mellkasomra

teszed a fejed, sokszor elaludtál

időről-időre elhúztam a kezem a szemed előtt,

ha ébren voltál megsértődtél,

sokszor pedig bőgtél a filmen,

titokban akartad tartani,

de ha nagy csendet hallottam a mellkasom környékéről

mindig nevettem, hogy megint sírsz, úgy is volt,

emlékszem például a Számkivetett című filmre,

utána csavarni lehetett a sós vizet a pólómból,

annyit sírtál rajta, mikor Tom Hanks elveszti a labdáját,

Wilsont, és utána, amikor hazakeveredik,

akkor nem titokban sírtál, hanem zokogva mondtad,

„az a legrosszabb, hogy most is egyedül van”.

Mit mondjak, felőröl a hiányod,

itthon vagyok, de egy lakatlan szigeten élek,

a tengerbe esett a labdám, akivel

évekig beszélgettem. Festettem neki

szemet meg szájat, haja nőtt fűből.

/Umberto Eco: Baudolino/

A Blahán nyolckor. Várnék rád

a hajléktalanok között a szökőkútnál,

ami soha nem működött szerintem.

De lehet, hogy már ott lennél, mikor

leszállok a hetesről,

fel alá járkálnál, mert fázol,

hamar elfagynak a végtagjaid,

valami furcsa teremtmény lehetsz,

elfehéredik a kezed a hidegtől,

mászkálsz és zenét hallgatsz nagy

fejhallgatón, kizárod a világot, el is szoktál

aludni, találtalak már úgy

villamosmegállóban, ahová megbeszéltük,

persze jó időben, összekuporodva, de már hideg van

és az is lesz, ostobaság számolgatni meddig.

Szerintem én érkezem előbb.

Mindennél kínosabb, ahogy elmegyünk

a helyre, a közös helyünkre, elég jellegtelen,

de mi ezt szeretjük benne

(most aztán végképp jól jön).

Séta közben nem lehet beszélni,

alkohol kell elénk, cigaretta

a szánkba, vagy a hiánya, lehet hogy

én leszokom megint, fegyelmezetten

gyalogolunk egymás mellett

csak száz méter az egész

az asztalig, magas székekig, amikre

fel kell kapaszkodni,

a zöld táskád az egyikre teszed,

rá a citromsárga kabátod, vissza

emlékeztem egyik nap, télen azt hordod,

mostanában tehát a citromsárga

kabátoktól félek az utcán,

a göndör hajaktól mindig.

Tegnap álmomban rajtam volt

a kabátod, így vettél észre,

nem volt hova rejtőzni.

Úgy öltözöl, mint egy kisiskolás,

vagy egy kanári. Vagy megváltoztál?

Ha munka után találkoznánk, én még

öltönyben lennék, mesélhetnék erről,

te meg úgy tennél

mintha örülnél neki,

mintha nem lenne mindegy,

nem lenne késő, a haragtól lassan jönnék bele,

inkább sorozatokról beszélgetnénk, erre vágytunk leginkább,

idéznénk humoros vagy hatásos részleteket,

pontokat, amiben egyezik az ízlésünk, képzelőerőnk,

mindig te jársz a fejemben

mikor ezek mennek, kölcsönösen kiderül,

szép pillanat. Ennyi közös maradt?

Ez viszont elég szomorú, feszengünk.

Te nem mondasz semmit, sosem

szoktál, nem tudsz beszélni.

Vinnék neked karamellás

tejet ajándékba, megsértődnél, ha nem,

így meg lehet, hogy sírsz, én mindig elkáromkodom

magam magamban a boltban a tejespult előtt.

Aztán lehet hogy a háttérben valami tragédia is zajlik,

amiben többé nem vagyok melletted,

talán elmondanád, de csak mint érvet valamire,

mintha vitatkoznánk, én megint

úgy érezném, mintha átvertek volna,

az egész egy gonosz tréfa lenne.

De persze elég, ha egyszerűen csak magányos vagy te is,

„hiszen mindenki szereti a magányt”

viccelődtünk pár héttel mielőtt végleg megszakítottuk

egymással a kapcsolatot.

Ezek már nem mi vagyunk,

önmagunk kísértetei, két egymásnak sodródó

jégtábla, két szomszédos gleccser az időnk, a dolgaink.

Pedig tegnap mellém bújtál egy takaró alá álmomban,

a zuhany alól, tiszta hab volt a fejed meg az

ismerős meztelenséged, az egyetlen tulajdonom

amit szerettem valaha. Azt mondtad, szeretkezzünk.

Letaglózóan pontos volt a veszteség tudata.

Ahogy ott ücsörgünk, vagy mikor kísérlek

egy darabon vagy ki tudja, egész a kapuig hazafelé

(lehet, hogy már nem is ott laksz, én

mindenesetre kerülöm a környéket),

gondolom, kinyújtanám a kezem feléd,

hiszen, ha furcsán is, mégiscsak ott vagy,

nem érteném, miért utasítod vissza,

te akartad a találkozót.

Bár könnyen lehet, hogy tényleg mással élsz,

milyen egyszerű, mint álmomban, nagyobb darab

de elég puhány alak volt, talán akár most is

befutna vigyázni rád, hisz az övé vagy, én meg

csak kellemetlenség a múltból, megértem őt,

fölényeskedne kicsit, álmomban még össze is

verekedtünk, túl abszurd volna,

még elképzelve is az, nemcsak szomorú, mintha

ketten lennénk, mint egy tompa kés,

üres, mint a tél.

Persze egyedül élsz.

Vagy mit tudom én.

Ezt írom találkozás helyett.

Hogy megnyugodjak, hogy számba vegyem

milyen volna, milyen volt, milyen lesz

mit hagyok ki, mi nem hiányzik.

Elképzelem ahogy ücsörgünk ott,

ahogy kiderül, mégis létezel,

pontosan olyan vagy, mint álmomban,

csak eltakar a ruhád és nem szeretsz többé,

nem hullik többé, ahogy régen

perce perc, mint a porcukor,

én mégis érzem az időn

a karamella-illatot.

ez zavar leginkább.

Hátralévő időmben

nekem elég lett volna

azt tökéletesíteni,

mint egy japánnak

egy életen át

valami kardpengét,

adott mozdulatot.

Építeni, mint egy

házat nagy kerttel.

Nem csinálunk többé

programokat, persze lassan

egy éve, hogy szakítottunk.

Azóta más nőket

ismerek meg, olyanokat, akik

nem te vagy, velük élek át

közös élményeket, hallgatom

őket a gyerekkorukról

például, ők meg engem,

felmerül jópár dolog

amit neked nem mondtam el,

ilyenkor eszembe jut,

hogy elmondanám, vagy nagyon

szívesen meghallgatnám, mi jár

a fejedben mostanában.

Mire jutottál a dolgaiddal.

Kellenek ezek a nők, valamit

kezdenem kell magammal,

az időmmel, ehhez viszont nekem

beszélgetnem kell rengeteget.

Nemrég kitaláltam egy ügyes

hazugságot ismerkedési szövegnek,

hogy egyébként otthon, vidéken

van egy őzünk, úgy hívják, Piskóta.

Ez elég aranyos, és ha kiállok

a sztori mellett, nehezen bizonyítható

hogy nem igaz, addigra meg már

úgyis elértem, amit akartam,

hazudhatom a következő nőnek.

Amúgy ilyesmit megbocsátanak.

Különben sincs szabály.

Mindenki vigyázzon magára.

De nem mondtam még senkinek,

mivel elszomorodnék rögtön,

hiszen mégis létezik Piskóta

az őz, te vagy az persze,

rögtön eszembe jutna

milyen vagy, ami nem jön jól

ha ismerkedek, hogy olyan vagy,

mint egy Piskóta nevű őz,

az ízed meg általában

mint az a süteményfajta, a piskóta.

Ülök másokkal vagy

fekszem, zenét hallgatok,

filmet nézek, élmények érnek,

megismerek, megismernek.

Végül jobb egyedül. Bár nem

érdekel, hogy érzik-e rajtam vagy

sem. De így szabadabban képzellek

magam mellé.