Horváth László Imre Blogja

Csudálkozunk az életen

Ha mosolyog, mosolya csupa csillag,
De ha szomjazom, akkor friss patak,
Az én kedvesem az egeknek nyílhat,
De megcsókolni csak nekem szabad.

Haja szurokkal elkevert arany,
Harmatos erdők az ő szemei,
Küszöbe elé terítném magam
Lábtörlőképpen, de nem engedi.

Szavunk zugában megbuvik a csók,
Testvéreihöz lopva jön ide…
Mező álmodhat össze annyi jót -
Az én kedvesem a füvek szive.

Este a csókok megszöknek velünk
S végigfutván a világi teren,
A hajnali égre leheveredünk
És csak csudálkozunk az életen.

(József Attila)

Petri György

MOSOLY

Meg fogok halni. Nem is oly sokára.
S ez olyan könnyű szédülettel tölt el,
mint ifjúkoromban – kezdő dohányost -
az erkélyen reggelente leszívott
első néhány slukk. Ez azóta elmúlt,
persze, ahogyan elmúlt annyi minden.
Hovatovább csak egy maradt velem,
de az igen, Istennek hála érte!
A szem mohó, éhes kíváncsisága,
a nézés gyönyöre, hogy minden látvány
a maga más-más módján színöröm:
egyforma szép a szurok és a csurgatott méz,
és egy kazánház tekergő csövei
burkolva üveggyapottal és sztaniollal.
vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyők közt
és a levegő üveghidege. Egy eldobott
üres cigarettásdoboz céltalan zörgő
összevissza szálldosása az út betonján
a változó szél szeszélye szerint. A mosoly
egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán,
a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny,
valamint a feszes húsú ifjú leány
csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje,
miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat,
ám ez nem baj: a szépség
fűszere és forrása – a hiba.
De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába,
és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól
iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze -
Mert az angyal a részletekben lakik.

Pilinszky János

Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

Radnóti Miklós:
Hasonlatok

Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízű vagy,
olyan vagy, mint a mák,

s akár a folyton gyűrűző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő,

olyan vagy mint egy vélem nőtt barát
s nem ismerem ma sem
egészen még nehéz
hajadnak illatát,

és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst-
és néha félek tőled én,
ha villámszínű vagy,

s mint napsütötte égiháború :
sötétarany,-
ha megharagszol, ép
olyan vagy mint az ú,

mélyhangú, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd.

Legyen tiéd e vers, hogy majd ha boldogan
nevem jövő korok partját eléri zengve,
s a földi agyvelők esténként elmerengve
fogadnak, mint hajót, mely dús szélben rohan,

emléked, mintha ős, vak fátylú rege lenne,
kábítsa olvasóm, pengőn, cimbalmosan;
titkos, testvéri lánc hadd fűzzön szorosan,
kötözzön akkor is kevély, örök rimembe;

te átkozott, kinek pokloktól kezdve fel
a magas egekig más, mint én, nem felel,
─ óh, te, ki mint egy árny, oly lenge, könnyü nyommal

tiprod a földi rajt, s szemed csupa derű,
ám a buták előtt vad vagy és keserű, ─
éjkő-szemű szobor, érchomlokú nagy angyal!

(Tóth Árpád fordítása)

BALLADA A BRABANTI BORBÉLYRÓL

Emléke, mint alkonyra régi vár-rom,
viola füstként leng a városon,
s az asszonyokkal én is visszavárom,
ha a fák közt az este átoson.
Azt mondják: nálam is nagyobb gazember
volt ő, nyűgös munkára képtelen,
kékes szemében hullámzott a tenger,
mosolya fájt, akár a végtelen,
terítve várta asztalunk és ágyunk,
mert szoknyahős volt, gyilkos és kalandor
- ahogy nagytitkon lenni mind kívánunk -
Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.

Korán verték világgá Flandriából
és nem volt több vagyona, az egész,
mint az, mit egy fürdőző lát magából
a víz tükrében, hogyha hátranéz.
Dalolva járt, kalapját félretolva,
amíg csapása hűvös kútra vitt;
zsebében lágy kenyér helyett a bolha
kísérte hosszú vándorútjait,
az erdő volt hálópajtása nyáron,
s így álmodott hegyekről színaranyból
homokbányában vagy deres csalánon
Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.

S midőn egy nap henyélve ült a parton,
egy kis vitorlás állt a part alatt,
oly sárga volt, mint ó-szövésű karton,
s mert vászna nászi párnaként dagadt:
elindult rajta, hogy kincsekre lelne
a szirtfokon, hol gyöngy s korál terem,
de szélvihar kelt s jaj, nem volt semerre
a zöld sziget a lila tengeren.
Csak a halál ült a hullámhegyen,
és messze volt a krétafok, az angol:
s ekkor döntött, hogy Párizsig megyen
Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.

De jól kifáradt s szürke port lehelt már,
mikor meglátta a Temple falát:
s akkor megtudta, hogy minálunk sem jár
mindenkinek gyöngyökből varrt kabát.
Így lett lakáj egy húszlovas ficsúrnál,
s mert lágyan nézett rá a dámanép;
az ezüstkések szemét majd kiszúrták,
és körmei ragadtak, mint a lép.
Egy percig kellett hagyniok magára,
és ő hármat lopott el két aranyból,
mivel természetesnek ezt találta
Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.

Nem volt szívében rosszaság, se jóság,
oly szőke volt s oly könnyű, mint a szél,
s bűnei úgy nőttek, mint a rózsák,
és hogyha elment, minden sírt, mi él.
Oly nesztelen suhant, midőn az éji
homályban egy késői varjú szállt,
s nem tudta senki, hogy a Bergerés-i
körönd vidékén kalmárokra várt,
kezében árral, minden péntek éjjel,
ott, hol nem hallják már, ha a nagyharang szól,
s így nézte őket végtelen szemével
Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.

S midőn lakolni kellett volna néki
és lógnia a Notre Dame terén:
a város női együtt mentek kérni
a tanácsot, hogy ne legyen kemény,
s végül levetkezvén minden szemérmet,
bevallották: ez itt a kedvesük,
hogy nem tudják miért, de ő az élet,
s ő az, ki éjjel ott aludt velük,
testükre hűs húsával ráfonódva
s csapzott hajával szálas színaranyból,
hogy ő volt ifjúságuk zöld bozótja:
Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.

S a nagytanács borzalmas átkot mondva
fejére, futni hagyta, s ő futott,
s ha azt hiszed, hogy kinn a zöld vadonban
régesrég éhenhalt, úgy nem tudod,
hogy ott az ember részeg vágya megnő
és létrás fákra mászik, s a bozót
mellére dől és a reáderengő
homályban is szakíthat mogyorót,
és húsát bokrok lányos körme vérzi,
míg köztük őrült istenként barangol,
s ez új szerelmét boldogabbnak érzi
Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.

(a többi Faludy/Villon remekmű itt is olvasható)

Kereszteződés

Van egy furcsa állatom, félig macska; félig bárány. Örököltem, valaha apámé volt. Kifejlődni azonban csak nálam fejlődött ki, azelőtt inkább bárány lehetett, mintsem macska. De most egyformán van benne mindkettőből. Feje és karma macskára vall, nagysága és alakja bárányra; szeme mind a kettőre, mert rebbenő és vad, szőre is, puha és testéhez simuló, mozdulatai, melyek ugrándozók és osonók egyaránt. Napsütésben összegömbölyödik az ablakdeszkán és dorombol, a mezőn vadul futkároz, alig lehet újra befogni. Macskáktól menekül, bárányoknak nekirontana. Holdas éjszakákon a tetőeresz a legkedvesebb tartózkodási helye. Nyávogni nem tud, és a patkányoktól irtózik. A tyúkól mellett képes órák hosszat lesben lapulni, de soha, egyetlen alkalmat sem használt ki ölésre. Édes tejjel etetem, ezt szereti a legjobban. Hosszú kortyokban szívja magába ragadozófogain át.

Az állat természetesen nagy mulatság a gyerekeknek. Vasárnap délelőtt van a látogatási idő. Ölembe veszem az állatkát, és a szomszédság valamennyi gyereke körüláll. Olyankor a legcsodálatosabb kérdések hangzanak el, melyekre senki emberfia felelni nem tud: Miért csak egy ilyen állat van, miért épp az én tulajdonomban, s hogy már előtte is volt-e ilyen állat, és mi lesz, ha kimúlik, egyedül érzi-e magát így, miért nincsenek kicsinyei, mi a neve, és így tovább. Nem vesződöm a válaszadással, minden külön magyarázat nélkül beérem azzal, hogy megmutatom az állatot.

A gyerekek olykor macskát hoznak magukkal, egyszer két báránnyal jelentek meg. Ám várakozásukkal ellentétben elmaradt a felismerési jelenet. Az állatok nyugodtan nézték egymást állatszemükkel, és létüket kölcsönösen istenadta tényként nyugtázták.

Ölemben az állat sem félelmet, sem üldözési vágyat nem érez. Hozzám simulva érzi magát a legjobban. A családhoz húz, mely felnevelte. Nem valami különös hűség ez, hanem az olyan állat helyes ösztöne, amelynek bár számtalan sógorféléje van a földön, igazi vérrokona talán egy sem, s amelynek éppen ezért szent a nálunk lelt oltalom.

Olykor nevetnem kell, ha körülszaglász, lábaim közt átfurakszik, nem lehetne elkergetni se tőlem. Nem elég, hogy bárány és macska, még kutya is lenne. Egyszer, amikor (megtörténhet bárkivel) üzleti ügyeim s velük összefüggő más ügyek kapcsán nem leltem semmiféle kivezető utat, mindent legszívesebben veszni hagytam volna, s ilyen hangulatban ültem odahaza a hintaszékben, ölemben az állattal, láttam ám, ahogy véletlenül lenéztem rá, hogy szakállszőrén könnyek potyognak. Az enyémek, az övéi? Ebben a báránylelkű macskában emberi becsvágy is élne hát? – Nem sokat örököltem apámtól, ezt az örökrészemet viszont megnézheti a világ.

Megvan benne mindkétféle nyugtalanság, a macskáé, a bárányé, bármily különbözőek is ezek. Ezért azután nem fér a bőrébe. Felugrik néha mellém a székre, mellső lábaival a vállamra támaszkodik, pofáját a fülemhez dugja. Mintha mondana valamit, és akkor csakugyan előrehajol, és az arcomat lesi, látni akarja, milyen hatást tett rám közlendője. S merő szívességből úgy teszek, mintha megértettem volna valamit, s biccentek. Ilyenkor leugrik a földre, és körbetáncol.

Talán megváltás lenne a hentes kése ennek az állatnak, ezt azonban, örökrészem lévén, meg kell tagadnom tőle. Várnia kell tehát, míg magától ki nem száll belőle a lélek, még ha olykor mintha értelmes emberszemekkel nézne is rám, felhívással bennük a megértő tettre.

Franz Kafka

(Tandori Dezső fordítása)

Ch. Bukowski

Hogyan válhatsz nagy íróvá

sok jó csajt meg kell kefélned
és néhány kiváló szerelmes verset
is meg kell írnod

az esztendők ne izgassanak
és a fel-felbukkanó új tehetségek se

csak nyakald a sört
minél többet

és hetente legalább egyszer
menj ki a lóversenyre

és nyerj
ha csak teheted.

győzni nehéz megtanulni
minden takonypóc lehet vesztes.

s ne feledkezz meg Brahmsról
meg Bachról se
a sört se hanyagolt.

ne gyakorolj túl sokat.

lustálkodj, délig aludj.

kerüld a hitelkártyákat
ne fizess ki semmit se határidőre.

és jegyezd meg magadnak:
(1997-et írunk) és
nincs egyetlen picsa a földkerekségen
amely többet érne ötven dollárnál

ha lehetőséged van szeretni
akkor legelőször is magad szeresd
de légy tudatában
a totális vereségnek
függetlenül attól jó vagy rossz
dolog okozta

a halál korai megízlelése
nem rossz dolog

óvakodj a templomtól
a bároktól, a múzeumoktól
légy türelmes, mint
a hálóját szövő pók
a vereséget
és az árulást
halaszd minél későbbre

hagyd a szemetet.

maradj hű a sörhöz.

a sör örök vér.

örökös szerető.

szerezz egy nagy írógépet
és amíg a szuterén ablakában
különböző lábak ide-oda szaladgálnak
kalimpálj erősen
verd, had keményedjen

legyen nehézsúlyú küzdelem.

támadj, mint bika a viadalon

emlékezz a jó öreg szívós ebekre
akik olyan jól állták a sarat
Hemingway, Celine, Dosztojevszkij, Hamsun

ha nem hiszed
hogy nem voltak a téboly
határán kicsiny kis celláikban
mint ahogy te mostan

nők nélkül
élelem nélkül
remény nélkül

akkor még nem vagy kész.

igyál még több sört.
van idő.
ha nincs

az se baj
úgy is jó.

(egyéb versei)

Vers Crisnek

Előtte minden olyan, mint egy lassú szünet utáni

találkozás első perceiben:

mosolyok, kérdezgetés, szép lassú akklimatizáció.

Különös, de mintha kevésbé lenne barna a bőröd.

A nénikéd felépült már? Nem, nem szeretem

a sört. Igaz, egészen kiment a fejemből.

De alulról, teherlift árnyéka, lassan egy másik jelen indul

felfelé. A hajadban méhek bizseregnek már, tenyered

az enyémhez ér, megérzem párája vattacukrát.

Most megint délillatod van.

Julio Cortázar