Horváth László Imre Blogja

Alakítsd át magad.
Ne ismerjelek fel,
de legyél ugyanaz.
Más a külsőd, új a családod,
ismerőseid. Titkold előttem
a munkád, az áldozataid, hogy
mindent otthagytál ezért
a játékért, kísérletért.
Ragaszkodj az új nevedhez,
minden hazugsághoz, ami
meggyőz engem, hogy nem
te vagy, mégis te vagy,
pontosan érezzem.
Csinálj az életemből
science fictiont, megéri,
ezzel tartozol nekem,
különben mi lesz,
különben nem vagy.

Emlékszem, uszodába jártunk sokat.
Előtte körbefutottuk néhányszor azt a kis
tavat is a parkban. De az már túl közel volt a halálához,
így utána inkább úszni jártunk.
Mintha csak ketten lettünk volna mindig
a négysávos nagy medencében, bár
olykor lejött az egyik barátnőd is.
Nem kellett már visszajárni a kórházba,
a feladatok áttelepültek az elhagyott házba,
ahonnan először ki kellett költöztetni az élettársát,
nagy botrány volt. Én olyan voltam végig,
mint valami nehezék, könyvtámasz vagy
díszes papírvágó kés egy íróasztal fiókjában,
jó hogy ott van, de elég haszontalan. Július, augusztus,
közben elolvastam az Iliászt. Ha nem vagyok
ott persze már akkor vége lett volna köztünk.
Még névnapomra adott egy üveg tihanyi bort,
címkétlen palackban, tudom hogy finom,
adott már régebben is, ezt mégsem bírom megbontani,
ki kell találnom még hogyan igyam meg,
mert olyan a spájzban mint egy fölösleges ereklye,
mint például ahogy a szívemben már
fölösleges világegyetem vagy te, talán
úgy is lesz, mint a mobiltelefonom sinkártyájával,
amikor ellopták, kiszedték a körömnyi
műanyagot belőle rögtön és egy közeli
kukába dobták, gondolom, a számom a régi,
új készülékem van, valahol egy kukában
körömnyi műanyag, némi fém, az üzeneteink,
fényképek rólad, híváslista. Aznap éjjel feküdtem
le először mással. Így igyam meg a bort,
így felejtselek el. Ültünk a garázsban, tele volt
még vele, a kedves tárgyai, mindenféle szerszám és
különleges ital, már pár nap eltelt, arról beszéltünk,
azt mondtam neked, megdöbbentett, mennyire ostobán
és szimplán megtörténik, ahogy meghal valaki, olyan
simán és egyszer csak kész volt a dolog, egyetértettél,
mítosz nélküli az egész, ez a legborzasztóbb benne.
Még csak az előszelét érezted a következőknek,
én már a kórházban, az erkélyen, mikor rágyújtottunk,
te éppen, utoljára megnézted apád testét a szobában
nagybátyád támogatott, ennek meg kell lennie.
Most már ugye soha nem hagysz el, mondtad nekem bőgve,
mikor rágyújtottunk, olyan érzésem volt, mintha velünk lenne,
sokat cigiztünk együtt, laza fickó volt, akkor is az erkélykorlátnak
támaszkodott és azt mondta, mostmár te vigyázol a lányomra, utána
az ölembe ültél, néztem négy emelet magasból
a kórházudvart, és szemben a másik épület betegeit,
vajon ők is rettegnek? Azután megéreztem nincs más már hátra,
nagyjából fél év múlva lesz vége, január körül,
persze elhúzódik majd, április, május, végülis
mire nyár lesz, tényleg végleg nem leszünk már együtt,
a következő pillanatban ez is messze volt, de ezt sem
felejtettem el, azt sem hogy vigyáznom kéne rád,
amikor megírtad, ne keresselek, tudtam hogy csak eddig
tervezhettem még az irracionális ragaszkodást is, április eleje
volt, a gyors hetes buszon, a Gellért környékén
abban a nagy kanyarban kezet fogtam vele, elbúcsúztunk békében,
hát nem jött össze, én megtettem mindent, azért nincs harag,
mindig kedves kísértet volt. Jó lett volna berúgni még
vele, mint mikor élt, nagyon szerettem, bár többet
látogathatott volna téged az első időkben,
szedje össze magát, mondogattam neki, nyugtasson meg
álmodban vagy valami. De ha meg is jelent, csak nézett
szomorúan, azt mesélted, bosszankodtam, unatkozott
a másvilágon, téblábolt a külső tengerben,
hé exó thalassa, a régi görögök így hívták az Atlanti-óceánt,
a külső tenger, ami körbeveszi az egész
földet, így képzelték, hé exó tálásszá,
olyan mint egy köszönés, vidám mondat,
na mi a helyzet, végülis milyen a végtelen,
itt erre elég furcsa, biztos hogy
nem lehet úszni benne
vagy körbefutni vagy meginni.

A tenger

a kopár

pusztaság

vár rád

ahogy egy

kagylóba

bezárva

locsog

a megveszett

szomjával

mindig csak

innád

kövüljön

bár cserébe

lelkedre

a mocsok.

Pedig

lába

közé

gonddal

az Isten

vágta

ezt

a teremtésen

lüktető

sebet

a gyönyört

ide

rejtve

hogy rívó

darabokra

az emberiség

sora

ki innen

szakadjon

magából

a magányt

a nő

elgyötört

szolga

teste

így ossza

újra

tovább

vagy ha

nem

mint bús

holdfény

vére

csorogjon

folyton.

Vésd

eszedbe  

míg nyalsz

és fönt

a koncert

zeng

a száján

sóhajt

csak

vagy

nyöszörög

kiáltozik

neked

lent

íze-szaga

talán

méz

tán csak

halkonzerv

de

teste-lelke

reng

mélyebb

tenger-önmagán

hánykódó

ladik.

A harminc zsoldos

Ezek harmincan úgy tartoznak a háborúhoz, mint a vas vagy a kő, vagy a csontok.
A többiek ritkán jöttek rá, kivel van dolguk. Valamelyik fáraó sziklába falaztatta őket, de néhány hónap múlva a numida lovasokat követték a sivatagban, elvágták a hátramaradt sebesültek torkát, kifosztották a hullákat. A frankok királya Aachen várudvarán egymás mellett harminc máglyát égetett el velük együtt. Később ugyanazon király seregével együtt gyújtogatták a szászok falvait, halálra kínozták az utak mentén a megtérni nem hajlandó pogányokat. Egy gárdatiszt kikötöztette őket a senki földjére közvetlen tüzérségi támadás előtt, kis idővel később egy nagyobb partizáncsapat tagjaként ők hajtották végre rajta és elfogott társain a népbíróság ítéletét.
Holott a sátán ivadékai voltak bizonnyal, avagy ők sem tudták milyen átok tartotta meg romlatlanul a húst rajtuk, ha húsuk volt egyáltalán. Az első városok idején születtek, kezdetben talán vadászok voltak. Több száz évbe telt, amire beleőrültek halhatatlanságukba. Közöttük egy orvos, valamelyik elfelejtett isten papja. Nincs olyan nyelv, amit ne ismerne legalább egyikük, vagyis mindannyian, mert egy tudattá váltak harmincan, az ilyen különbség nem számít. Az orvos mesterségét csak kínzásra használja, közülük senkit nem kell gyógyítani, akár ha kivétel nélkül mind el is hullottak egy ütközetben, másnap-harmadnap vagy egy hét múlva harmincan ülnek a tábortűz körül.
Háborún kívül nem láttak más világot. Minden seregben megtalálták a számításukat, zsoldosok voltak, mégse vitatkoztak pénz miatt, nem emelték fel a szavukat semmiért és semmi ellen (az egyedüliek az akhájok között, akiknek tíz év alatt soha nem fordult meg a fejükben, hogy feladják Trója ostromát). Zömmel a csatatér dögevőinek munkáját végezték. Ha közelharcot kellett viselniük, amire ritkán került sor, mindig derekasan megállták a helyüket. Pontosan tudták, mekkora tévedésben vannak a katonának öltözött férfiak a harccal kapcsolatban, a fegyveres összecsapás a háború jelentéktelen része, a kardot nem hősi párbajokra, hanem mészárlásra használják, ritka az olyan halott, akinek nem a hátán van a seb, amin a lelke kiszállt. A parancsnokoknak szüksége volt a fajtájukra, hiába mutattak megvetést vagy undort. Kevés tábornok ismerte úgy a seregét, hogy ez a harminc kísértet feltűnt volna neki.
Egy írástudó krétával felírta latinul a keresztre feszített férfi nevét, hozzá a királyi címet. A százados intett, egyikük kezébe fogta, felmászott a létrán, a haldokló feje fölé szegezte a táblát. Mind a harmincan ott voltak, bár csak hetükre lett volna szükség aznap, valami kíváncsiság odavonzotta a többit is. Ezernyi embert feszítettek már meg, a világ később keletinek mondott felén ez a kivégzés volt a leginkább elterjedt. A tömeg a táblát látva felhördült. Egy magas rangú tiszt érkezett, megparancsolta, hogy ecetes vízbe mártott rongyot nyújtsanak fel a fogolynak, hiszen szomjazik. Maga a százados végezte el a feladatot, ők értetlenül álltak. Teltek az órák, a római katonák unalmukban kockáztak, a harminc kísértet, a segítő alakulat a keresztek körül ült, rongyos ruhában, kezük ügyében korbács, lándzsa, kés. Vihar kerekedett, és a római katonák, miután egyikük átütötte dárdáját annak a fogolynak a testén, aki feje fölé a táblát szögezték, elmenekültek a tömeggel együtt. Ők a hegyen maradtak, a taglóval eltörték a két másik keresztre feszített fogoly lábszárcsontját, a hangos reccsenések után azok nyögve fuldokoltak, majd elhallgattak. Sötétség telepedett a világra, a városra orkán zúdult, a hatalmas templom épületébe villámok sora csapódott be, beomlasztva a tetejét. Ők kiegyenesedve várták, hogy talán mindennek vége lesz.
A nevüket régen elfelejtették, rövid morgásaik egy-egy hangsúlyával különböztették meg egymást, ha ritkán még szükség volt beszédre a csoporton belül, a kívülállók, akik kevés kivétellel úgy száguldottak születés és halál között a harminc zsoldos körül, óriás örvényben, mint az esőcseppek, ezek az élők soha nem kérdezték egyikük nevét sem. Aki összezúzza a csontot, lenyírja a holtak haját, feldarabolja a lovakat, tüzet dob a házak tetejére, kiírtja a vetést, a falvak népéből kiválasztja, kit ölnek meg, kit hurcolnak el, annak nem kell név. Nem csatlakoztak egyetlen néphez sem, de minden seregben szívesen látják az idegeneket, ők csak jártak seregről seregre, ahogy az idő megkövetelte, és az évszakok váltották egymást, vagy a hadiszerencse változott. Nézték a tábortüzet. Ezen kívül nem gyűjtöttek más vagyont, a zsákmány, amiből hegyeket emelhettek volna az idők során, minduntalan eltűnt, ahogy saját haláluk is mindig megtréfálta őket, lemondtak róla, amit lehetett, megzabáltak, majd kiürítették magukból, erőszakkal végezték el a nőkkel soha nem fogyó állatias szükségletüket. Számtalanszor éheztek, szomjaztak, fagyoskodtak, de a hadibetegségek elkerülték őket, mint akikkel nincsen dolguk.
Kitört a vihar, úgy tűnt, végre valamelyik istenség megelégelte a kóborlásukat, ezt a gonosz tréfát, és elemészti őket. De a sötétség elmúltával a harminc torz alak levonult a sziklás dombtetőről, egy Szamáriába induló büntetőezred nyomába szegődött, azután még keletebbre vándorolt. Gyaloglásuk alól nem fogyott ki a föld, egy ló sem tűrt meg közülük senkit a hátán, a vizeken nem kelhettek át, csak hogyha vitték őket. Még ha két évezreddel később fényárba borult is a világ egyik fele, mindig marad hely számukra a másikon. A fényt magába olvasztja a hatalmas villanások sorozata, de a harcok még sokáig tartanak. Amíg ők el nem pusztítják az utolsó embereket, mikor hosszas keresés után végre rájuk lelnek. Végül harmincan maradnak a végtelen, hamuszínű télben.

Úgy néz ki, van egy egyszavas versem, vagyis a belső és néha külső szavajárásom végül is használható ennek. Az hogy:

Üvegmagány.

Ennyi, beírtam keresőbe, nem dob ki semmit, persze Pilinszkys a hangzása, de ő a plakátmagánnyal ripacskodott, persze aki megírja a világ legnagyobb versét (Apokrif), az azt csinál amit akar, mégis operettes a plakátmagány, vagyis az enyém még inkább, mert az üvegmagány az a plakáttartó üveg leginkább, plakát nélkül, vagy ilyen elképesztően szép üres akvárium belülről, vagy valami hasonló giccs, néhányan mindig meg akarják menteni a lelkem, hogy miért vagyok én ebbe’, minek csinálom ezt, dehát az üvegmagány a boldogság, mert költészetet anélkül nem lehet csinálni, és a költészet lehetősége nélkül a létezés, mondjuk számomra, teljesen értelmetlen.
És most ideteszek egy micimackós pózer képet, hogy ne csak szöveg legyen folyamatosan, egoista, persze, de gondoljuk meg, jobb mintha valami tetves naplemente lenne, vagy vízcseppek levélen, éjszakai város, satöbbi, Nyíri fotókat meg a helyükön szeretek tudni, egyiknek sem itt van.

Megtörtént az átváltozás. Ültem melletted,

és azon gondolkodtam, melyikünk nem létezik.

Ugyanaz voltál. Én is. Zsúfolásig tele a kávézó,

háromnegyed óra múlva indul a vonatod. Egy rövid

kávéra ráérsz. Azt hittem itt maradsz hétvégére,

ez volt az egyetlen mondat, amit meg tudtam

fogalmazni és kimondani, azt hiszem. Majd a

következőn, válaszoltad csendesen. Beszéltél

a körülményeidről, a dolgokról, amik vannak.

Az első munkahelyed milyen, ott az emberek,

a kutyád ma pisilt először felnőttesen, büszke

vagy és meghatott, mintha először járna egy gyerek,

láttam is, ragyogtál, jó kedved volt.

Összegezve, a körülményeidre bomlottál szét,

és te eltűntél, már nem vagy. A buszon tényleg

azon gondolkodtam, melyikünk nem létezik,

aztán napokkal később rájöttem, olyan volt, mint

abban a filmben, (együtt is láttuk) ahol a végén

kiderül, hogy a főszereplő végig halott volt, ezért

hidegült el a feleségétől, mivel kísértetként élt

mellette kábé egy évig. Beszélj hozzá álmában,

tanácsolta a kisfiú, aki látta a halottakat.

Az ember megtette és végre rájött,

mi a probléma. A buszon még azt gondoltam,

valószínűleg én nem létezek, én nem tudok mit

kezdeni mostanában senkivel, aki mellettem van.

Ha kicsit oldalra fordulok. (Akkor álltunk a buszon,

te, sok csomaggal, sokszínű ruhában, kabátban,

alul a kiskutyád, én mellettetek, oldalra fordulva.)

Egyedül vagyok, amint kikerülsz a látóteremből.

Így, most egészen biztos.

Leszálltam és sokat sétáltam, nem bírtam hazamenni

a szobámba, hosszas tanakodás után beültem az egyik

kedvenc helyemre, csapolt barnasört ittam és olvasni

kezdtem a Hamletet, a buszról leszállva vettem meg egy

olcsó könyvesboltban, néhány nap múlva ezt tanítom,

mindenképp el kell olvasni, de jól is fog esni, mert talán

Hamlet is úgy volt, ahogy emlékeztem, hogy mintha

nem létezne (vagy csak halványan, mint a szellem)

körülötte mindenki. Kiderült, valójában jóval inkább

feltalálta magát, mint én, dolga is több akadt,

kevesebbet filozofált az egész mű alatt, mint

ahogy nekem derengett, csalódás volt kicsit, két

sörtől nagyon berúgtam, de ezt már észre se vettem,

annyit ittam az utóbbi két hónapban, mióta szakítottunk,

hazamentem és korán lefeküdtem aludni, pedig péntek

este volt, amikor mindig reggelig cipelem magam

különböző szórakozóhelyeken. Megtörtént az átváltozás,

többé nem bírom ki ahogy valamilyen számomra

tökéletesen érdektelen részletet mesélsz

a napjaidból, ahogy fáradtan és elviselhetetlen

szépséggel ragyogsz közben. Nem merek többé

találkozni veled, hallgatni a hangod a telefonban,

vagy akárhogyan a jelenlétedben lenni,

miközben nem létezel.

“Pilátus (int, hogy emeljék fel Jézust, alaposan megnézi)

Nem tűnik veszélyesnek.

Mi a bűne?

Kajafás

Ha nem lenne bűnös, gondolod, hogy idehoztuk volna?

Megszegte a törvényeinket, a szent szombatot, káromolta

az istenünket, valamint azt hirdette, hogy ő a felkent király.

Pilátus (a fogolyhoz)

Te lennél a zsidók királya?

Jézus

Te mondod.

Kajafás

Megtagadta, hogy adót fizessünk a császárnak,

a rómaiak ellen lázítja a népet!

Pilátus

Valóban?

Igen súlyos vádakat hoznak fel ellened,

nem válaszolsz rájuk semmit?

Jézus lehajtott fejjel hallgat.

Kajafás

Uram, a nagy szanhedrin már elítélte őt.

Mi nem hajthatjuk végre az ítéletet, azért…

Pilátus

Én még nem ítéltem el őt, főpap.

Ugye te sem gondolod, hogy csak egyszerű hóhér

Vagyok és csak a ti ítéletetek végrehajtása a dolgom?

Távozzatok, magam hallgatom ki a foglyot.

Kajafás meghajol és  kelletlenül távozik az előtérből, vele a kísérete is.

Pilátus

Te vagy hát a híres Názáreti Jézus,

a vándorpróféta, akiről annyit hallottam.

Magadra haragítottad a papokat.

Persze leginkább azzal, amit a templomban műveltél.

Legalább egynapi bevételüktől megfosztottad

szerencsétleneket, hogy szétkergetted az árusokat.

Ezek mind Kajafásnak fizetnek sápot.

Mi a véleményed erről?

A százados és a katonák mosolyognak, Jézus nem válaszol.

Pilátus

Rómában van egy mondás:

ha két augur találkozik, nem tudnak

elmenni egymás mellett nevetés nélkül.

Az augur nálunk afféle jóspap, olyan mint

Kajafás. Tudom, kérkedni szokott a vén

csirketolvaj azzal is, hogy a neve „látót”

jelent, nekem ettől csak még inkább

a nevető augurok jutnak eszembe róla.

Nagyhatalmú embert tettél az ellenségeddé.

Nem tűnsz gonosztevőnek, aki lázadást

akarna, vagy háborút.

Van elég olyannal dolgom, ismerem a fajtájukat.

Vagy tévednék, Jézus?

Vissza akarod foglalni tőlünk az országot?

A katonák nevetnek, Pilátus felemeli a kezét, elhallgatnak.

Jézus

Az én atyám országa nem e világból való.

Pilátus

Ez mit jelent?

Jézus

Én a lélek királyságát hirdetem.

A földi hatalom csak árnyék, az ember

csak por ezen a földön.

Pilátus

Mégis mindenki mindenáron az árnyékba akar

húzódni, és az a por örökké vérzik és szenved.

Te is közömbös vagy a szenvedésre, mint azok

nagyon bölcsnek tűnő sztoikus szélhámosok?

Világéletemben megvetettem az ilyen beszédet!

Hazug okoskodás, vagy szívtelenség van a mélyén.

De rólad tudom, hogy mióta az emberek elé léptél,

az irgalmasságról szónokolsz, és a betegeket,

bénákat, ördöngösöket gyógyítod.

A kafernaumi helyőrség parancsnoka, görög létére

egész épkézláb katona tavaly levelében tudósított,

hogy találkozott veled, és egy szavaddal meggyógyítottad

egy kedves szolgáját, aki pedig súlyos beteg volt.

Jézus

Isten jeleket mutatott velem,

hogy egyengesse a szolgája útját.

De az az út véget ért.

Pilátus

Tehát meg akarsz halni?

Mert ahhoz tényleg a legjobb úton jársz.

Jézus hallgat.

Pilátus

Nem válaszolsz?”

“A férfiak ma nem háborúznak (csak, mint tudjuk, önmaguk ellen). Diadalaikat legklasszikusabban egy-egy újabb nő levetkőztetése adja meg. A levetkőztetés a lényeg, az a pillanat, a megszerzés, a diadal, a háborús érdekesség az életben, amit bonyolultan ünnepelni lehet. A többi csak járulék, a zsákmány, a gyönyör, vagy a leölt ellenségek ezrei, mint az ondósejtek milliói, amiktől megszabadulunk az aktusok során, nagy szükségletünkre és megkönnyebbülésünkre; vagy a szép nő okozta társadalmi megbecsülés, és az irigység, amit szül. Az ellen főleg obszcenitással, trágár szavakkal, mozdulatokkal védekezik az ember, ahogy régen is, mert az tudvalevőleg megvéd a szemmel veréstől, démonoktól, amellett mindenféle egyéb félelemtől. Újabban a nők is ezt a fajta háborút próbálják másolni. És mára a színészeknek megnőtt a megbecsülésük, elképesztően fontosak lettek, pótolják a képzelőerőt, papnak és varázslónak hiszik magukat, főleg ha kissé ismertek is, személyüket már babonás áhítat veszi körül, ebbe is őrülnek bele egyébként. De nem ők tehetnek róla, hogy az átlagemberek fejében zűrzavar van, képzeletük gyenge, fegyelmezetlen. Ha az emberek nem lennének ilyen üresek és zavartak, tudnák, hogy mennyire szükséges a diadalszekéren istenként pózoló hadvezér mögött a rabszolga is, mi az alantasság értelme, hogy megmenti dicsőségtől részeg színész-énünket a pusztulástól józanságával és állandó, levakarhatatlan jelenlétével azt mondja neki, nézz hátra, ne feledd hogy ember vagy.

Egyes kutatások szerint félreértés, hogy a rabszolga azt mondaná, nézzen hátra a hadvezér, mert az egyrészt nem is tudott volna hátrafordulni technikailag, másrészt az istenséget játszani a menetben mozdulatlanul kellett, ami megfelelő vallási méltóságot kölcsönzött az egésznek. És a babonás hit is kifejezetten tiltja is a hátrafordulást, szinte minden helyzetben, (utazás elején, templomból távozva stb.) az ember kiszolgáltatja magát rossz szellemeinek, ha visszanéz, ezek pedig mindenütt a sarkában járnak, mint ahogy a gyerekjáték is megőrizte ezt napjainkra: ne nézz vissza, jön a farkas, nagyot üt a hátadra.

De a hadvezér hálás a rabszolgának, ha az ellentmondásosan beszél is, rossz tanácsot ad és visszanézésre buzdít, kitéve magunkat az emlékezés minden fölösleges ördögének. Általában folyton morog, hogy fogjuk vissza a lovakat, ne távolodjunk el katonáinktól, a napok győztes seregétől, amik mögöttünk gyalogolnak, ne vegyük komolyan, amit éppen játszunk, bármi történ is, hogy egy nő levetkőzött nekünk és egyebek. Mindig velünk van a rabszolga, kedveljük meg, nem hagyja magára a bennünk élő istennek öltözött nyomorult színészt.

Egyébként nem hibáztatom a színésznőt, meg a munkáját, hiszen végülis ugyanazt csinálom én is, egy író mindig önmagát játssza el az írásaikban, mitől kevésbé hibbant állapot az? Bár mentségeim azért mégis maradnak: egyrészt én nem vagyok jelen, nem létezek, ez csak pár emlék lenyomata és néhány csűrt-csavart gondolat, amiket magamból kipiszkálok, másrészt pedig nem rabolom az élő környezetem idejét is folyton ezzel a színészkedéssel, azt csak az írásom teszi, annak végigolvasását pedig igazán könnyű elkerülni.”

Nem akartam utazni. Én élni szeretek.

Amikor megjöttek a követek,

hogy a zűrzavarhoz csatlakozzam,

bolondot játszottam inkább,

szántottam és sót vetettem

a földbe, de ekém elé csecsemő

fiamat tették a ravaszok,

indulnom kellett mégis.

Ahogy távolodtam hajómmal

a parttól, először éreztem biztosan,

hogy egyszer meg fogok halni.

A háború annyi év után

otthonos lett, az otthon

pedig egyre messzebb.

Barátaim sorra megölték és

végül én nyertem meg

azt a makacs várost,

annyi év után oly

gyorsan égett le.

Ahogy hajóm elhagyta

a kormos partokat, éreztem,

többé nincs hova menekülni,

egyszer én is biztosan

meghalok, mint a többi.

Legyőztem lassú, otromba

szörnyeket, megdugtam néhány

nimfát. Jó volt ez is, az is,

némelyik megizzasztott, más

kitartott évekig. Hajóztam

összevissza, vagy csak a szél

dobált, de szólt az én lelkem

énvelem, muszáj már valamerre

hazamenni. Ahogy a partokhoz

közeledtem, éreztem, hogy egyszer

biztosan én is meghalok.

A feleségem szebb volt, mint

az emlékezet, jól álltak neki

az eltelt évek, szerintem minden

kérővel megcsalt addigra már.

Nem hibáztatom, persze jól sem esett,

hát megöltem őket. Segített a fiam

és két szolga, unalmas, vérszomjas

alakok. Néztük egymást

szomorúan a nővel a hullák

között, ezt mondják kivárt,

érett szerelemnek, kényelmetlenül

éreztük magunkat és fontosnak.

Elmenekültem inkább, otthagytam

őt, falnak fordított tükröt,

amiben csak egy halott van.

Távolodik az otthoni part,

a tenger unottan vár, hogy tovább

dobáljon. A szörnyeket aludni

hagyom, a nimfákkal nem tudok

beszélgetni már. A húst saját

hájában kisütve, a vízzel kevert

bort még mindig szeretem.

Süketen elheverni a fedélzeten,

méregetni csillagok réges-régi

fényét, felhős eget,

boldog vagyok, érzem,

egyszer biztosan meghalok.

Nem fog mozdulni soha

Igyekszem alig gondolni rád,

olyanok ezek a napok,

mint egy vers első sorai,

amiket talán kedvem szerint

kihúzhatok.

Elképzelhetetlen, elképzelhető.

Minek a kertem legszebb szobrába

beleszeretni, nem fog mozdulni soha,

marad ebben a kifordult tartásban,

könyörgő tekintettel, mintha folyton

zavarban, tépelődve fordul félig el

tőlem a kő, fordul félig felém.

Néhány napig feléd

jártam a kertben, gyaloglásaim, időm

így igazítottam, a kocsmában

igyekeztelek komolyan venni,

körülöttünk mindig turistacsoport,

kis darabokat törtek belőled, rád-

véstek obszcén rajzokat, monogramokat,

mittudomén. Mesélhetnék, próbáltam

is mesélni, hány szobrot törtem össze

és mennyi más lopott kavics nyomja a zsebem,

vagy hogy nem akarlak hazavinni, nem is

a fölöslegességtől félek már, hanem hogy

nagy nehezen csak a többi kődarab közé

helyezlek el, megint úgy ébredek, kerti

törpék csak a szerelem, kopott festék rajtuk

minden szavam, elvadult udvarban hevernek

a többi limlom között.