Horváth László Imre Blogja

“Gyakorló tanítás után nekiálltam szakdolgozatot írni decemberben, áprilisi határidővel. Március környékén már valóban írtam néhány oldalt, mikor akadt végre motivációm: a rettegés. De addig inkább az albérletemben heverésztem, nyalogattam fagyási sérüléseimet, amit általában a tél ilyenkorra már produkált, másfelől szerelembe estem, az töltötte ki minden időmet, mintha megint kiskamasz lennék.

Magyar szakdolgozatomat sikerült megírnom és utolsó nap beköttetve leadnom. Január környékén elhatároztam, elmegyek az országból. Akkoriban olvastam Oravecz Halászóember című faluregényét, sokat írt az emigrációról, hogy a parasztok kanadai gyárakban a húszas években öt év alatt annyi pénzt tehettek félre, hogy hazajöhettek, és módos gazdaként élhették az életüket (amíg el nem vették tőlük a földet és téeszbe nem verték őket). Úgynevezett Kanada-dílerek voltak a falvakban, akik előre kifizették az utat és munkát, szállást biztosítottak kint, amit persze busás kamattal levontak a kinti bérből, de még így is mindenki jól járt. Ezek cselekvő emberek voltak. Én meg egy lepattant albérletben tespedek, olvasok, néha írom a szakdolgozatom, valami elvont maszlagot. Legszívesebben vettem volna egy tanyát rögtön, és elkezdek szántani.

Kanadai ösztöndíj-kérelmet adtam be a Pázmányon, tekintve, hogy kanadai íróról írtam szakdolgozatot, Somló Jenő, a konzulensem lelkesedett, mondta, simán menni fog. Végül nem kaptam meg az ösztöndíjat. Pedig egészen belelovaltam magam, természetesen. Somló akkoriban egy belga írót hozott Magyarországra felolvasni, aki remek abszurd novellákat írt, egy délután nagy társasággal körbejártuk vele Budapestet, este meg berúgtunk, emlékszem, még ő is poénkodott rajtam meg Kanadán, és hogy alapvetően utálom a telet, mégis oda fogok utazni, pedig szerinte ott úgy húzzák csak ki a nagy hideget, hogy külföldi bölcsészekből főznek whiskeyt.”

“Miután letettem az államvizsgát, és befuccsoltak emigrációs terveim, egy könyvesboltban kaptam állást.

Még januárban, amint végeztem a tanítási gyakorlattal, elküldtem húsz iskolához az önéletrajzomat, bár ezer helyre is beadhattam volna, ennyi erővel. Amellett minden nagyobb könyvesbolt-lánc weblapjára is feltöltöttem, hátha bejön valamelyik. Nyáron egyszer csak felhívtak, a Rózsadomb tetején egy plázában van hely, még aznap bementem, megnéztek, felvettek.

Heti három-négy nap, napi tíz óra, nyolctól hatig. Kaptam egyenpólót is, világoskéket.

A főnöknőm egy volt szerelmem negyven körüli kiadására hajazott. Rajta kívül három kolléga, együtt leképezték a tipikus könyvesbolti eladógárdát.

Egy nagydarab, csúnya lány, kicsit mogorva, kevés szavú, mondhatni néma. Utál olvasni, a könyvek semmit sem jelentenek a számára. Nem lehetett vele beszélgetni, de ez inkább valami nagy békét eredményezett, mert ahogy az unott fásultságát, ugyanúgy a türelmét sem veszítette el soha. Ő is dohányzott, ugyan nem cigiztünk együtt, de mindig leengedett, ha már kezdtem megőrülni a bolttól.

Egy negyven feletti férfi, csenevész, kicsit buzis, ő imádja a könyveket, elvált a feleségétől, írónak készül, Kunderától és általában mindenkitől mindent elolvasott. Vele lehetett beszélgetni, de idővel az agyamra ment, kölcsönösen lenéztük egymást. Egyáltalán nem volt rosszindulatú, csak egy állandó rémkép, húsz évvel későbbi önmagamról, ha a világon semmi sem sikerül majd. Valójában jószívű volt, de hát én is az leszek, jószívű, de nagyon furcsa.

Végül harmadik, filozófia szakos lány, hosszú, göndör fekete hajú, kékszemű, vagány, vicces, rendkívül művelt, rendkívül neurotikus. Fanninak hívták, az első pillanattól flörtöltünk vele, tíz óráink voltak beszélgetni, irodalom- és nem sok idő múlva magánélet boncolgatás. Írói terveimről persze mindenki percek alatt mindent megtudott, főnöknőm közölte hogy évente tizennégyezer új cím jelenik meg a magyar könyvpiacon, tehát inkább ne reménykedjek semmiben.”

“Az igazgatóhelyettes asszonyról, aki felvett, hamar kiderült számomra is, mennyire ostoba, erélytelen, alkalmatlan, talán még szimpla tanárnak is, nemhogy vezetni az iskolát (merthogy ő vezette, az igazgatónő bábnak nézett ki, annyit láttam belőle, hogy beszédet mondott értekezleteken, második félévben ez mindig sírásba fordult, mert zárták befele az iskolát). A kollégák utálták. Álproblémákkal leckéztette őket, érdemben nem mozdított előre semmit, nem védte meg a tanárokat a diákokkal szemben, követelte a hiányzások pontos dokumentálását, aztán ha valakit ki kellett volna rúgni emiatt, egyszerűen átírta a statisztikát, vagy inkább utasított, tegyük meg mi. Megesett, hogy egy kolléganő bement sírva az irodájába, hogy a gyerek éppen órán azt mondta neki, hogy a kurva anyját. Nem történt semmi, ugyan már, nem szabad felvenni. Szerencsére nem voltam osztályfőnök, bár elég fontos tanárnak számítottam, hetven érettségizővel, mégis léptem-nyomon azt dörgölte az orrom alá, mennyire kezdő vagyok, nem értem a dolgomat, és állandóan a régi időkről mesélt, mikor ő kezdte a szakmát. Rá kellett jönnöm, csak azért kerültem ide, mert már rothadt az egész.

A 12.d érettségi elnöke egy hozzá hasonló nő, úgy gondolta, majd érettségi alatt váltja meg a világot, és mivel történelem szakos volt, ez abban nyilvánult meg, hogy bebizonyítsa: én, mint kezdő, teljesen alkalmatlan vagyok a feladatomra, és szomorú dolog, hogy katedrát kaptam. Az igazgatóhelyettes, a főnököm, mellette ült, és nemhogy védett volna, adta alá a lovat, végül, miután gyalázatosan átrugdaltuk az osztály minden tagját érettségin (mert a vezetés megtiltotta, hogy év végén vagy vizsgán buktassunk), az elnökasszony személyesen is leszidott, a gyerekek alapvető dolgokkal nincsenek tisztában, és hallotta az egyetemről, ahol végeztem, hogy ott a történelem szemináriumokon csak egyes korszakokat veszünk. Azt hittem lefordulok a székről. Megemlítettem, hogy az egyetemi szemináriumokon egy-egy tanár kutatási területe a téma, a szigorlat az a dolog, amire mindent kell tudni, valamint hogy a diplomám értékét talán ne az előbbi kabaré alapján ítélje meg. Inkább mondtam volna, hogy az egész tehetetlen nyomorult nemzedékével húzzon el a picsába, és meg se szólaljon, olyan ember az én diplomámmal kapcsolatban, akinek a legfőbb tárgya a marxista-leninista dialektika volt a hetvenes években, amellett pedig megnéztem volna, ő hogy boldogul egy év felkészülési idő alatt ilyen osztállyal.

A másik két érettségi sokkal békésebb volt, két estis osztály, jó elnököket kaptunk. Érdekes volt az egész vizsgáztatás, hat napot elücsörögni, tételeket húzatni, feleltetni. A középiskolai tanulmányok, azaz négy év csúcspontja egészen keserűre sikeredett, ekkorra ugyanis annyira előrehaladt az iskola bezárásának menete, hogy munkásbrigádok ürítették ki az épületet. A második emeleten zajlott a vizsga, a földszinten halmokban a bútorok, kopácsolás, pakolás, óbégatás.

Már az év közepén biztos lett, hogy bezárják az iskolát. Mint valami lavina, mindenki rettegni kezdett, a hír elsöpört mindent, a gyerekekkel nem lehetett mit kezdeni, tizennégytől tizennyolc éves korig értetlenség és becsapottság a tekintetükben, miért nem tudunk tenni valamit, mi lesz velük. Mindig daccal gondoltak az iskolájukra, maguk is megvetették, de végülis szerették, féltek hogy ennél is rosszabb helyre kerülnek. Persze igazuk is lett, a szakképzés még keményebb környékre települt át, az Illatos útra, egy hatalmas iskolakomplexumba olvadt (lényeg jó nagy legyen és minél embertelenebb, sikerült is).

A tanárok is rettegtek, eleve ezt oltották beléjük, a szakma alapjellemzőjeként alakult, hogy páriák vagyunk, a kollégák féltek, elveszítik ezt a maradék állásukat is, ami egyébként mindennapos meghasonlottságot teremtett, egzisztenciális kilátástalanságot, megvetést, önbecsülésük állandó próbáját. Utolsó hónapban meg kellett egytől-egyig jelenniük a leendő igazgatónő előtt, hogy eldöntse, átveszi-e őket. Negyven-hatvanéves emberek mentek könyörögni tehát. Én nem mentem, akkor kezdtem tervezni, hogy eltűnök Norvégiába néhány évre dolgozni, semmi kedvem nem volt tovább tragikomédiázni itthon.

A gyerekek kezelhetetlenek lettek év végére, a tanárok is. Láttam, ahogy a falakról saját régi osztályaik tablóit viszik haza, nem akarták, hogy elvesszen. Pakolták össze a szertárakat, fentről fenyegették őket, ha valami elvész, ők fizetik meg. Közben nyolcvanmilliós keretet kapott a központi iskola a költözésre (ennek később a felével sem tudtak elszámolni). Június végén részt kellett vennem az Illatos úti komplexumban egy össznépi értekezleten, ahol felsorolták, ki hol fog tanítani (két iskolába szórták végül a Mészáros Lázárt, a szakképzési központba és egy középiskolába, a tanárok e kettő közt ingázhattak a jövőben). A központi iskola az élő szocializmus volt maga, az igazgatónő, mint egy téeszben, a barátnőivel töltötte meg a katedrákat, hatvan fölötti, egyetemi diplomával sem rendelkező nőkkel, akik egyszerre vették fel a nyugdíjukat és a koruknál fogva kiemelkedő közalkalmazotti bértábla szerinti fizetésüket (például egy nyolcvanéves informatikatanár, aki két ujjal tudott gépelni, hatvanéves volt anno a Commodorok világában, szellemi frissessége idején pedig akkor láthatott számítógépet, ha esetleg részt vett az atomkutatásokban, ami, ugye, valószínűtlen).

Új rendeleteket hoztak, összevissza, fölöslegesen néha kifejezetten aljasan. Például, ha a tanár felmondott, a felmondási ideje alatti fizetését neki kellett kifizetnie. Ha nem kapott elég órát, valami egyéb tevékenységet kellett ellátnia felmondási időben, például lehetett konyhás, portás, takarító. Az egyik, több mint negyven éve tanító testnevelés-tanárnő fél évig volt portás az új iskolában. A szakma átment rabszolgaságba, az igazgató megtehette és meg is tette, hogy nem engedi el a beosztottjait, hogy úgy bánik velük, mint a kutyákkal.

Néztem az értekezleten ezt a százhúsz embert, legszívesebben felálltam volna, és üvöltözni kezdek, ébredjetek fel, hogy kerültetek ilyen helyzetbe, hogy tűrhetitek el ezt az egész folyamatos gyalázatot? Gondoltam nem hiányzik nekik, hogy pluszban én is megalázzam őket, és úgyis minden mindegy, elmegyek az országból, itt hagyom az egész reménytelenséget.”

“A tanári munkában ugyanaz a reménytelen, ami a tündöklő: a kölkök. Rengetegszer értelmetlen volt bemenni a terembe, elkezdeni, végigcsinálni, az ember állt az egész közepén, némán, búskomoran, tehetetlenül. Vagy állt középen és kívülről látta magát, ahogy figyeli húsz-harminc diákja, ő magyaráz, ő a tanár, tanít, mesél, építi ezeket az embereket, titkokat oszt meg velük. Mondjuk ez utóbbi zavart néha, hogy mivel nehéz volt átlagórát tartani, egy idő után mindenhol a saját, egyetemen kiérlelt megfigyeléseimet és csemege-történeteimet dobtam oda, ez sokszor gyöngyszórás volt a disznóknak, bár legalább én újra átgondolhattam, mialatt elhangzottak. Persze nem hagymázas marhaságokat és egyedi elméleteket tukmáltam rájuk, saját magam igyekeztem nem támadni a méltóságom maradékát, csak például, ha az oroszokat vettük, Viszockijról meséltem, tartottam irodalomórát az idő ábrázolásáról, ötvenhatot felrajzoltam a táblára, az utcákat, elmagyaráztam részletesen az utcai harcot, hogyan készül a Molotov-koktél és a tank melyik részére kellett dobni, (ezt utóbbit szerették a műszakisok).

Szerdán és csütörtökön tanítottam az estiseket, olyankor egész nap az iskolában voltam. Nyilván egy idő után rászoktam, hogy ott is csak úgy érezzem, kóválygok, mint egy árnyék. Bár az is jó a tanításban, hogy az ember nem lehet igazán ilyen, mert tanárként mindenki tudta róla, hogy kicsoda, mit csinál, nem teljesen átlátszó, legrosszabb esetben is olyan, mint az intézmény egy része, mint a táblák vagy a székek. Nekem nem a legrosszabb eset jutott, kedveltük egymást a diákokkal, és akadt néhány kollégám, akivel nagyon jól elvoltam, össze is barátkoztunk. Természetesen a dohányzás volt a közös nevező és tér a kommunikációhoz. Hozzájárult, hogy a magyar szakosok egy külön szertárban éltek, nem a nagy tanáriban (ami igencsak szerencsés volt). A szertárban voltak a töri térképek is, az asztalom is, nem kellett negyven kolléga vizslató tekintete előtt létezni, szünetben meg úgyis általában rohantam le a dohányzóba, hogy találkozzak azzal a három-négy emberrel, akit nagyon szerettem.

Csopaki János testnevelő tanár, tömeggyilkos kinézettel (mindig egy tyrannosaurus rex jutott eszembe az arcáról), régebben birkózott és keményen ivott, mostanra teljesen abszinens, ezt képtelenül nagy akaraterő megnyilvánulásaként értem meg. Negyvenes évei végét taposhatta, rendkívül intelligens ember húzódott a robusztus külső mögött, ez leginkább sakkban nyilvánult meg. Idővel rákaptam, hogy az esti óráim előtt eljárjak az iskolai sakk-szakkörre, a néhány sakkrajongó tanárral játszani, Csopaki volt köztünk messze a legjobb. A „K”-s osztályom osztályfőnöke volt, úgy bánt a válogatottan tróger gyerekekkel, mint valami nagymama, sose hozták ki a türelméből, maximum elröhögte magát. Sokat segített a beilleszkedéssel, pedig akinek a helyére jöttem, az élettársa volt. Némi igazán kíméletes gúnyolódás után támogatott, mikor eljártam gyúrni a suli konditermébe, ingyen, ha rá tudtam venni magam, hogy a diákok között, azt a dögunalmas marhaságot csináljam, hogy ilyen-olyan súlyokat emelgessek, mondjuk háromnegyed órán át, hetente kétszer.

Brenner Peti csak pár évvel volt idősebb nálam, festőművész és művészettörténész tanár, vele tudtam beszélgetni költészetről, Hamvas Béláról és ilyesmiről. Beteg humorú Holló-színház és Monthy Python rajongó, kicsit pöszén beszélt, hülye pulóverekben járt, ösztövér, két méter magas, rövid szőke hajú, babakék szemű, érzékeny lélek, művészet-tanár, gondolom mindenki buzinak nézte. Pedig tíz éve volt barátnője. Elmesélte valami katartikus élményét egyszer ebédkor, mondtam neki gúnyosan, „írjál belőle verset”, mondta, „verset, ne viccelj, nem vagyok én buzi”. Vele eljártunk sörözni, voltam kiállításain, ő meg felolvasásaimon.

Joli, egy kicsi, fehér hajú, csillogó kék szemű matektanárnő, mindenki nagymamája, valamennyire nagyot hallott, így üvöltve beszélt. Sokat mesélt a fiatalkoráról, vagy a falujáról, például kislányként ismerte Maléter Pált, akinek a műrepülés volt a hobbija, és a kis Jolikát is elvitte egyszer egy próbarepülésre kétfedeles szárnyú gépén. Joli özvegy volt és a fia is meghalt, lánya szintén matek tanár volt és az iskolában tanított, vele csak év végén barátkoztunk össze, mert nem dohányzott.”

“Végül pedig heti öt órát tartottam egy „k”-s, azaz kötelezően besorolt taníttatású szakmunkás osztályban. Válogatott csapat. Csak néhány alaptípust említenék. Bogdán Imi, nagydarab, hangos cigány srác, az egész iskola egyik réme, állandóan a kirúgás szélén. Előfordult, hogy megállt előttem, az arcomhoz egy centiméter közelségbe tolta az arcát, hogy „mi lesz, miért mi lesz”. Elvigyorodtam, megveregettem a vállát, „gyorsan üljél le”, vigyorgott, leült. Vagy irodalomóra elején a táskájából egy fekete, acél viperát tett kinyitva a padjára és kezdte babrálni, „villámgyorsan tedd azt el”, valamit magyarázott, kicsit még szidtam, mint szódás a lovát, megadóan összecsukta a viperát, azaz a padlóhoz veregette, döngött tőle az emelet, így már befért a sporttáskájába (mindig valami edzésre készült, foci, talán vízilabda). Imi mindamellett ártatlan lélek volt.

Okosan úgy osztották be az órarendet, hogy pénteken utolsó két órában legyen dupla irodalom a K-s szakmunkás osztállyal, ezen már csak röhögtem, és kínomban filmklubot rendeztem nekik minden pénteken. Néha gyenge marhaságokat néztünk, amit ők hoztak (persze akartak pornót is, meg emlékszem egy teljes órát kitöltő vitára Imivel, mikor győzködött, hogy a Fűrész című horrorfilm harmadik részét nézzük meg, mert igenis az kapcsolódik a tananyaghoz, van építő pedagógiai tartalma). Viszont sok mindent megnézettem velük, például meglepő sikert aratott a Szép remények című Dickens-adaptáció, vagy a Zongorista, amit néma kussban néztek végig ezek a megátalkodott gonosztevők, sőt, Imi még el is sírta magát. Történelmet is tanítottam náluk, így hát megnéztük a létező összes háborús filmet. Csak pénteken, hiába győzködtek, hogy mindig videó legyen óra helyett.

Heti két óra történelmük volt velem. Ebből aztán három lett, mert rájöttem, hogy nekik irodalmat egyáltalán nem lehet tanítani. A slágeres dolgok nagyon gyorsan elfogytak, (tankönyv és tanmenet eleve egy rossz vicc) József Attila, Radnóti, néhány mese, novella, vers. Avagy inkább nagy témák, például háború, erőszak és szerelem, még az utóbbival foglalkoztunk a legtöbbet, írattam velük fogalmazást, mint általános iskola alsóban (a szintnek megfelelően) ilyen címekkel, mint „Mit szeretnék én az életben”, vagy „Milyen az ideális nő”, le is írták ákombákomos betűkkel, képtelen helyesírási hibákkal. Egyszer otthon javítottam történelem dolgozatukat, anyám belenézett, nevetni kezdett, milyen aranyosak, „kitörik az első világháború”. Szóval a magyar tettetése hamar elfogyott, végül maradt a filmnézés és a történelem.

Először elmeséltem nekik a huszadik századot. Az első világháborúnál Bogdán Imi kikelt magából, hogy cigányok biztos nem harcoltak, mondtam, dehogynem, miért ne, mondta dehogyis, vagy ha igen, röhögött, biztos csak odalopóztak az ellenség mögé, és leütötték egy lapáttal (ez a teória később történész haverjaimnak is igen tetszett, mikor sztoriztam a munkámról). A huszadik század után nem volt mit tennem, elkezdtem elölről az egész történelmet, az ókori Egyiptomtól a mohácsi csatáig eljutottunk. Követelni ha követeltem, maximum hogy figyeljenek és maradjanak valamennyire csendben,  ez általában nem sikerült. Vicc volt az osztályzás. Néha előfordult a jegyek mögött valami teljesítmény, például írhattak otthon portrékat egy-egy történelmi figuráról, vagy ellenőriztem a füzetüket.

Tulajdonképpen nem is a Bogdán Imi féle srácok voltak borzasztók közülük, csak első ijedségre tűnt úgy. Imi nem volt egyedül; volt az osztályban még két hatalmas darab srác, akik főállásban kidobólegényként működtek. Egyikükkel össze is futottam egy kocsmában. Éppen Szancsóval maradtunk ketten egy nagy társaság utójaként, részegen, egy halom pénz az asztalon, röhögtünk, milyen lenne már, ha elvinnénk, mögöttünk ült két méterrel a hegyomlás felvigyázó, nézem-nézem (ami ugye nem túl ajánlott tevékenység), ez a Feleki Karcsi, akivel addigra, év háromnegyede felé olyan volt a viszonyom, mint egy csecsemővel. Dumáltunk egy kicsit, legalább kiderült, hogy miért alszik folyton az órákon. Egy másik srác, Lévai Misi is efféle kopasz szörnyeteg, évközben került hozzám, egyik órán épp nem lehetett mit kezdeni a díszes K csapattal, mondtam neki, hogy akkor hát eljött az ideje, meséljen, milyen a kidobóélet. És ő mesélt, legalább erre odafigyeltek a többiek is, parázs kis vita alakult ki, repkedtek a vezető maffiacsaládok nevei, én meg, mint általában, nevelési-életvezetési tanácsadásra váltottam, hogy ne akarjanak börtönbe kerülni, márpedig hamar és mindenképp odajutnak, ha elkezdik, mert buták a bűnözéshez, inkább szedjék össze magukat, és dolgozzanak rendesen, azzal is jól keresnek szakiként.

Az egész iskolát átitatta a nyomorult amerikai gengszterkultusz. A rappet én is szeretem, segített is elnyerni a srácok bizalmát, a Keresztapa sorozatot is megnéztük (Imi utána don Corleonénak hívatta magát, addig Roberto Carlosnak). Minden második srác drogdíler akart lenni (még az építkezésen volt egy srác, aki azt mondta, ő svindler lesz, röhögve kérdeztük, mi az a svindler, „hát tudod, adok-veszek, ilyesmi, egyszer láttam filmen”). Amennyire tudtam, alaposan elmagyaráztam, hogy ostobák a bűnözéshez, és ha elkezdik, villámgyorsan kerülnek a börtönbe, azt meg nyilván nem akarják, inkább hagyják az egészet.

Az Imi-félékkel ugyan nem lehetett bírni, mégis, valami kedves, állandó fegyverszünetig jutottunk. De a K-sok zöme rosszabb volt, a teljesen passzív, semmilyen kölkök, ők hozták mindig rám a teljes reménytelenséget, hogy a tanárság paródiája minden perc, amit ezzel az osztállyal töltök. Soha semmi nem érdekelte őket, ültek, mint a növények, walkmant hallgattak (ezért mindig kiröhögtek, hogy walkmannek hívtam a kütyüiket, ipodot meg csúcsmobilt, mindegy, fülhallgatóra kötötték magukat) várták, hogy hazamehessenek, bámultak baromi közönnyel, tizenhat évesen, szétfüvezett, zavaros arccal. Ha pedig megnyilvánultak, csak rosszabb lett, hihetetlen lelki nyomor került felszínre egy-egy villanásra.

Nem igaz a tézis, miszerint nincs aljas gyerek, legalábbis én láttam aljas gyereket. Semmi komoly oka nem volt rá. Szörnyű családja volt, de nem vészes a mezőnyben, ahhoz képest, hogy ez a srác, valamilyen Bálint, mennyire kilógott az összes többi közül. Annyira gonosz és rosszindulatú rezdülései voltak, hogy az néha karcolta a természetes valóságot. Sokszor kísértett a gondolat, hogy kikapom a padból és agyba-főbe verem, már csak a pimasz, rezzenéstelen kígyótekintete miatt is megérdemelte volna. Képtelenül trágár volt, a többi kollégával is, az a fajta ember, akinek nem is kell érteni a szavait, beszédének hangsúlyozása is elviselhetetlenül ordenáré. Egy idősebb, sokat látott angoltanár mondta nevelői értekezleten, hogy „Ez a gyerek egyszerűen aljas. Nem szoktam pont én ilyet mondani gyerekre, de ez az””

“A 12.d történelem érettségire készült. Engem eleve azért vettek fel az iskolába tanítani, mert az ő volt osztályfőnökük és magyar-történelem tanárnőjük szeptember elsején kapott egy jobb ajánlatot, unta már a belső harcokat és menekült. Át kellett vennem az osztályát, akit elvileg tyúkanyóként babusgatott, aztán utolsó évre itt felejtett a Mészáros Lázárban. Köztük egy enyhén pszichopata gyereket, aki végigkönyörgött jópár fegyelmi tárgyalást, négy éven át maradt, holott kilencedik első két hetében el kellett volna távolítani a többi közül, mert veszélyes volt, klinikai eset. Az osztályba két lány járt, az egyiket tavaly mellbe rúgta, a másikat pedig idén egy órán megtámadta és majdnem megfojtotta Tény, hogy utóbbi lány egy bajkeverő kis szörnyeteg volt, akit az osztály egésze is gyűlölt, az eset azonban nem tűrt volna enyhítő körülményt, a srácnak javítóintézetbe kellett volna mennie, hiába nehéz gyerekkor, borzalmas családi háttér, idegi labilitás, egyszerűen veszélyeztette a többit. Sokszor gondolkodtam rajta, lehetséges, hogy Magyarországon egyáltalán nincsenek javítóintézetek, főleg hogy az elmegyógyintézetet is bezártak és iskolákat, kórházakat, akkor hogyan is élhetnék túl a szociális krízist az ilyesmi intézmények, melyek elvileg csak gonosz dühöngők, valójában a hiányuk a társadalom egészét teszi teljesen védtelenné. A Mészáros Lázár Szakközépiskolában bármelyik nap meghalhatott volna valaki, bármikor gyomron szúrhattak volna egy-egy tanárt, felgyújthatták volna az épületet, képtelenség lett volna kivédeni. A srácot, Kaczkó Józsit nem rúgtuk ki, sírt a fegyelmi tárgyaláson, a tanárok szégyellték, hogy még itt van, fél év érettségiig, az a szegény osztály, meg az Ica emléke (aki helyére jöttem), felmentették. Nevetséges volt az egész.

A 12.d lett talán a legkeményebb dió, képtelenség volt fegyelmet tartani és be kellett pótolni négy év történelem anyagát, átrugdalni őket az érettségin. Persze ha tudom előre, hogy az is milyen kabaré lesz, minden órára beviszek egy újságot (inkább egy jó regényt), hátradőlök, rágyújtok, és még csak nem is köszönök nekik. Nyilván próbáltam komolyan venni a munkám. Villámgyorsan kellett haladni az anyagban, egyáltalán nem tanultak, első félévben felüket megbuktattam. Aztán jópáran mégis szorgalmasak lettek. Őket nagyon szerettem tanítani, áldoztam rájuk a szabadidőmből is. Egy hétvégét történelemre fordítottunk, elkértem a termet két napra és reggeltől délután közepéig magyaráztam nekik a tételeket. Önzetlen gesztus, inkább magamról szerettem volna gondolni, hogy tényleg felelős tanár vagyok, de  a diákok sem voltak hálátlanok: vasárnap reggel az egyik srác átadott egy dobozos Arany Ászokat, hogy az osztály nevében köszöni a két napot.”

“11.c. kevés taglétszámú osztály, csupa nagyképű, tunya kamasz. Egy szakmódszertan tanárom mondta még, hogy tíz-tizenegyedikben csak a hormonok zümmögése hallatszik. Stimmelt. Emellett etnikai olvasztótégely és katlan is volt a tizennégy kamasz osztályközössége. Az első padban például ült két barát, két zseniális, utolsó kis tróger, egyikük úgy festett, mint egy cigány herceg, másik pedig, mint egy miniatűr porosz krautjunker. Volt egy csúnya kövér gyerek, informatika-mániás, mint közellenség funkcionált, sistergett a levegő a gyűlölettől, mikor megszólalt, a két jómadár ilyenkor reflexszerűen, egyszerre fordult hátra és üvöltve, az öklével fenyegette meg, általában halálosan. Védtem a srácot, amíg lehetett, de igazság szerint én is hamar megutáltam, mert egy nagyképű kis féreg volt, aki cöcögött, ha irodalomról vagy filozófiáról beszéltem, vagy Istenről, művészetről, kultúráról, olyanokat mondott, hogy én ezt nem gondolhatom komolyan, a szerelem és minden más csak kémia, fizika, és főleg mechanika, mindenek fölött informatika. Vicces volt, hogy ilyenkor nem kellett felemelnem a hangom (csak néha keltem ki), mert az első padból már fordultak is hátra ketten öklöt rázni, a maguk módján álltak ki, véletlenül, a költészet mellett.

Volt itt két lány is, egyikük egyszerű kis állatka, másik valami jó gimiből keveredett ide, természetesen színjeles volt. Eleinte őt is üldözték (nem lánynevelde egy ilyen gettós műszaki iskola), ontották a leggusztustalanabb ajánlatokat és beszólásokat, percenként lekurvázták, hiába szidtam le üvöltve őket, csak vigyorogtak („de Tanáár Úúr”). Ez a lány, Veronika viszont hamar a szolgáivá tette a fiúkat, mert nem vett fel semmit, viszont visszaosztott. Nagyon intelligens és neurotikus lány volt, feketére festett szem, száj, ruha, megdöbbentően értelmes gondolatok és sületlenségek királynője (néha egész órán azt az egy szót hajtogatta, hogy „cica” mint egy elmebeteg). Ő és egy másik srác csináltak rólam digitális fényképezővel óra után portrét az osztályteremben, irodalmi folyóiratba kellett, átküldte fájlban, mellékelve egy cicás képet is. A másik srác ugyanolyan volt, mint Veronika, igazából saját magamra hasonlított, kamaszként én is ilyen idegesítő jelenség lehettem, minden ok nélküli kiválasztottság-tudattal, zavartsággal, hisztikkel, és néhány reménykeltő és sok reménytelen verselemzéssel, aki látványosan alszik az órákon és megpróbálja kioktatni a tanárt.

A 11. c.-vel is szerettük egymást alapvetően, nem ezzel volt a gond, csak órát nem lehetett náluk tartani. Így afféle irodalmi szabadfoglalkozásokká alakult az időnk. Sajnáltam, hogy nem elejétől tanítom őket, talán akkor lehetett volna alapozni és harmadikra már rendesen összhangot találni (bár abban az évben a Mészáros Lázárban hiába lett volna összhang meg akár négyéves munkakapcsolat). Mert zömmel valahogy mégis érdekes órák kerekedtek, jól szórakoztam én is. Például Az ember tragédiája felolvasásakor, mikor Ármin, egyik kedvenc tanítványom Veronikával olvasta a záró részt, „Anyának érzem, oh Ádám, magamat. Mit tegyek?” mire Ármin: „Vetesd el”, (nyilván nem látta át a poén filozófiai mélységét, de így még jobb volt).

Kovács Zoli , a cigány herceg, egy egész intelligens srác oszlatta el a maradék illúziómat is a költészet és főleg a költők általános megítéléséről,  nem is a primitívebb, „Tanáár Úúr, tudja hol van Ady? Kérdezze meg, kérdezze meg!” Tíz perc után, mikor nem bírtam tovább „na jó te kis patkány, hol van?” „Alattam.” (mindehhez a szokásos amerikai gettófilmekből eltanult mozgáskultúra). Hanem mikor Juhász Gyula kapcsán megkérdeztem, hogy komolyan, mi a baja a költőkkel, „hogy nyavalyognak, rabszolgák, vesztesek, csicskák”, részben találó volt, röhögni kezdtem, és kérdeztem, hogy miért, én is ilyen vagyok, ő is röhögni kezdett, hogy ne haragudjak, hát nem tudta hogy én is írok verseket. Tanulságos eset volt, de hát például Adynál is hiába mondtam, hogy végre egy költő, aki oltja a nőket, nem pedig virnyog miattuk, ez se szimpatikus? Ettől sem hatódtak meg a srácok, nem érdekelte őket a költészet, mert nem érdekelte őket semmi, legnagyobb bajuk a semmi volt, hogy mindenhol ezt öntötték a nyakukba, és már a szájukig ért, fuldokoltak a semmiben, az egész igénytelen, ordenáré korban, amiben sikerült kamasznak lenniük.

Így is akadt néhány sláger persze, az irodalom eléggé elpusztíthatatlan (a vandálok annak idején azért durvábbak lehettek, mint ma a kereskedelmi tévék). Csáth Gézát, Hemingwayt nagyon bírták. Amúgy mindenben találtak szerintük valami lényegileg röhejest, például az egyik primitív marha Móricz után év végéig minden órán elmondta, (természetesen minden összefüggés nélkül) „hallgató ember vót”. Vittem nekik kortársakat is, Petri Hogy elérjek a napsütötte sávig, még őket is igénybe vette, én meg röhögtem hogy most mit játsszák a prűdet, mikor éjjel-nappal pornót néznek, és tizüknek mocskosabb a szája, mint egy kozák lovasezrednek együttvéve, inkább figyeljenek, miről szólhat a vers. És vittem be verseket a haverjaimtól, főleg Artúr versei jöttek be, persze, jó kis slágeres képzuhatag, főleg a Petri-emlékverse, azt kétszer is felolvastatták, meg elkérték. Engem is olvastak interneten, utolsó órára kikövetelték (helytelen lenne a kikönyörögték szó velük kapcsolatban), hogy bevigyek egy pár saját verset, meglepően tetszett nekik, csendben végighallgatták, alig gúnyolódtak.

Akadt természetesen négy-öt hihetetlenül primitív gyerek az osztályban, tulajdonképpen csak ők jelentették a problémát. Mert bármilyen zavart egy okos vagy átlagos diák, általában le lehet nyűgözni irodalommal és történelemmel, valamint egy-egy alapvetően udvarias diáktól igazán nem kell sziporka, jó érzés tanítani, látni, ahogy hónapról hónapra többet tud, jobban megért dolgokat, az agyában új terek nyílnak, miattam. Viszont ez a négy-öt kölök az a fajta, aki ostoba és rosszindulatú is, akiből kemény fegyelemmel és semmi egyébbel lehet embert csinálni. A mindennapos válasz, arra a tanári utasításra óra elején, hogy nyissátok itt meg itt ki a könyvet: „biztos hogy nem”. Semmit nem lehetett velük kezdeni, beírás és egyebek a röhej kategóriájába estek.

Ez a típus határozta meg az iskolát. A rothadás legfőbb oka a napi politika volt, az igazgatóság azt gondolta, ha hulladéktároló leszünk, majd irgalmat gyakorol a kormány és nem zárnak be. Valamint ugyanaz a gyerek, aki feláll órán és késsel megfenyegeti a fizikatanárát, állandóan a jogairól és az ombudszmanról beszél, és teheti, mert újabban a tanár a hibás mindenért. Akkoriban jöttem rá, mennyire kiaknázta az oszd meg és uralkodj elvet a kommunizmus. Szembefordítottak az állítólag istenített népen belül mindenkit, akit csak lehetett, vidéket-fővárost, értelmiségit-munkást, társadalmat-orvost, társadalmat-rendőrt, társadalmat-tanárt. A megosztás politikája túl kényelmes, hogy ne folytassák, főleg ha nincs semmi egyéb ötletük, márpedig az aztán nem volt nekik ezekben az években, már majd két évtizeddel a rendszerváltás után sem.”

“Egy évig tanítottam, ez volt a leghosszabb idő, amit egy munkahelyen töltöttem. Huszonhét éves leszek egy hónap múlva, nyilván sehol nincs tízéves munkaviszonyom. Viszont az az egy év öttel ért fel, szakmai gyakorlatot tekintve, a tapasztalat csak úgy zuhogott rám.

Legjobb az esti tagozat, ott nem kell fegyelmezni. Felnőtt emberek ülnek be munka után, olyanok, akik érettségit szeretnének, nem áll távol tőlük az alázat, tisztelet. Érdekes, hogy akkor éreztem magam tényleg tanárnak, aki a szakmáját végzi, mikor nálam tíz-húsz évvel idősebb embereknek tartottam órát. A nehézséget az anyag jelentette, magyar irodalom és nyelvtan érettségi előtti utolsó évben, minden tételt újra át kellett vennem a két osztállyal, az előző évekből nem emlékeztek sok mindenre, és nem éppen atomtudósokból válogatták őket össze.

Szerdán és csütörtökön este nyolcig volt velük órám, szünetekben együtt cigarettáztunk. Nekem problémát jelentett, hogy nem tudtam magázni senkit, akit tanítok. Nem akarok még arra is koncentrálni. Talán majd egyszer rákapok, de első évben nem terheltem magam. Ez nappali kis suhancoknál egyértelmű, nem probléma, estin kicsit kényes, úgyhogy mindkét osztálynak előadtam, hogy tegezni fogom őket, de mivel felnőttek, visszategezhetnek.

Senki nem tette, soha. Nagydarab, negyvenes fickót vontam felelősségre, hogy mi az, hogy nem hozol füzetet, meg szöveggyűjteményt, „ne haragudjon tanár úr, ígérem jövő hétre lesz”, „Jól van, semmi gond, legyen, most meg ülj át és nézd a szomszédodét. Neked sincs, hát ezt nem hiszem el. Tegye fel a kezét, akinek van, aztán üljetek úgy. Schmidtné, legyen kedves kezdeni a verset.” (az idősebb nőket azért még én sem bírtam letegezni).

A 12. s. néhány tanulójával elmentünk sörözni is. Akadtak érdekes figurák. Mindig volt egy-két bukott zseni, főleg lányok, elitgimiből kerültek ide, nehezen kezelhető kiskamaszok lehettek, estin, nappalin is akadt belőlük egy-egy, éltanulók, tulajdonképpen csodák voltak abban a közegben. Tekintve, hogy itt műszaki szakmákat osztottak, nem sok lány járt az iskolánkba, azok közül is kevés szép, persze estin akadt néhány csinos, vagy olyan is, aki egyenesen egy nimfára hasonlított. Ezek a kis diáklányok apai érzéseket keltettek bennem, semmint bármi mást, aminek azért inkább örültem. Egyszer összefutottam egyikükkel, őt még a gyakorló gimnáziumban tanítottam pár hétig, a Blahán láttam, barátnőivel ácsorogtak, vigyorgott, köszönt, én is, épp Johannával sétáltunk, mondtam hogy ki ez, meg hogy milyen aranyos, mire mondta, hogy ugyan már, nincs romlottabb egy tizenhat éves lány gondolatvilágánál.

Estin szerdán és csütörtökön, hat körül kezdtem, dupla órák nyolcig. Délután az iskolában pöszmögtem, készültem a következő hét anyagaival, eljártam sakkozni a kollégákkal, vagy kávézni a kolléganőkkel.

A nappalisok voltak az igazi kihívás. Négy osztály, három szakközépiskolás és egy szakmunkás.

A 9.b osztályban történelmet tanítottam, ezt nagyon szerettem, részint itt még lehetett fegyelmezni, órát tartani, a téma is egyik kedvencem, ókor (főleg Rómával foglalkoztunk).  Harmincan voltak, már csak az alapzaj is lefárasztotta a tanáraikat. Kedvencem egy pimasz kiskölök volt, kiköpött Regős Bendegúz, így is hívtam. Érdekes emberek itt is akadtak, például két nagydarab srácról kiderül, már tizenhét évesek, ez a harmadik helyük, az előzőekről kirúgták őket, „ez a suli hulladéktároló, nem tudta, tanár úr, ide mindenkit felvesznek” mondta kórusban az osztály. A 9.a.-ba nem járt egyetlen lány sem, amit persze fájlaltak, így viszont senkit nem zavart, hogy az ókor háborúit alaposan átvettük. Általában jó órák voltak, Spartacus-féle lázadás során például azt játszottuk, hogy ha foglyul esnek az ókori Rómában, ki milyen rabszolga lenne, a rosszak mehettek bányába az erősek gladiátornak, a jók és véznák meg írástudónak és házi szolgának. Imádták a srácok.

Humoros gyilkos voltam náluk, amilyen lennék is, főleg történelemtanárnak, keményen követeltem, sokat feleltettem, írattam (főleg másnaposan, hogy túléljem az első fél órát „mindenki vegyen elő egy papírt” Szancsó szerint a világ legaljasabb mondatainak egyike).

Félévkor jópáran buktak, év végén talán egyetlen ember, aki jövőre újra kezdi majd az elsőt, tehát csak melegedni járt be, és ezt a szemembe is mondta, tunya malacképű srác, teljesítettem kérését és megbukhatott év végén is. Lelkem mélyén vajszívű vagyok, amíg lehetett, titkoltam. Mellette jó hangulatú órákat tartottam, sztoriztam inkább, elég volt havonta két órán felpörgetni a tempót és átfogóan végigmenni egy-egy szakaszon, a többin lehetett kibontani, így maradt idő, hogy például filmeket nézzünk, a csatajeleneteket percenként megállítottam és elmondtam, mi van a pajzsokra festve, vagy miért pont ezt a fogpiszkálót használja a tábornok, vagy egyéb fontos apróságokat. Keddenként az osztályfőnökükkel együtt kosaraztunk az osztállyal. Az iskola mezőnyében még velük boldogultam el legkönnyebben a nappalisok közül, leginkább azt sajnálom, hogy őket nem vihettem tovább érettségiig, amikor bezárt az iskola, aranyosak voltak, ők is keseregtek, hogy jövőre miért nem én leszek a töritanár, micsoda disznóság, ezt nem mondhatom komolyan.”

(Nyíri Zsolt fotója)

„Akadtak napok, nem kevés, amikor egyedül dolgoztam, és tulajdonképpen ez volt a jobbik verzió, mászkáltam az üres emeleteken (néha összefutottam egy-egy román brigáddal, durván néztek ki, de kedvesek, szinte udvariasak voltak (kicsit vigyázni kellett a holmira, azt mondták, ha leejted a kalapácsot, nem koppan, mert még esés közben ellopják). Vágtam a falat, napi átlag tizet (tehát néha húszat, néha meg cirka négy darabot, kettőt délelőtt, kettőt délután).

Kiültem a hőségre, szertartásosan megreggeliztem, cigarettáztam a teraszokon. Idővel kiműveltem magam a kummantóhelyeket illetően, legjobbak a tetőtéri háromszobás, folyosóvégi lakások voltak, óriási terasszal. Madár se járt arra, a kisfőnökök is nagyon ritkán. Ők ráadásul elég szerencsétlenek voltak, mindkettő a maga módján teljesen alkalmatlan, egy húsz év körüli kis selyemfiú, meg egy negyvenes primitív melós, aki magyarul is alig tudott megszólalni, bár hát ez volt az anyanyelve – sokat röhögtünk az ilyesmin, ha amerikai típusú önéletrajzot kérnének itt, van akinek azt kellene beírni, beszélt nyelvek száma: nulla.

Rosszabb volt, mikor a suhancokkal kellett együtt dolgoznom. Egy testvérpár, Béla és Józsi, az egész brigád agyára mentek, két nagyképű, buta suttyó. A suttyó jelző Hegedűs Bandi terminusa volt, ő mondta idővel, hogy ha sokat emberkedik ez a kettő, elbeszélget az egyik népes ukrán brigáddal (neki magyar volt az anyanyelve, igazság szerint az egyik egyetemi szakja is, de perfekt volt ukránból, meg még törte a németet és az oroszt), hogy szidták az anyjukat, az ukránok téglával fogják dobálni Józsit meg a haverjait. Akik egyébként egy reggel valóban szidták őket. Lent ácsorogtunk a raktárunk előtt a garázsszinten, az ukránok, tíz-tizenöt szurtos kis törpe, a bejárat környékét falazták, Józsiék meg őket mocskolták egymás közt üvöltözve, mondtam nekik, legalább csendesebben, ha jót akarnak, nem tudhatják, ért-e közülük valaki magyarul, meg egyébként is, két órával mielőttünk itt gályáznak szerencsétlenek, mit nézik le őket, pont éppen ők. Erre, hogy ezektől nem félnek, és a cigányoktól se, itt van Zsolti, ő ilyeneket eszik reggelire. Zsolti tényleg kétméteres Góliát volt. Csakhogy Káin Petinek igaza volt, amikor azt mondta, mit vannak úgy nagyra ezzel a málé Zsolti gyerekkel: nagy ember, nagyot esik.

Egyik reggel egy galamb szállt be a raktárunk mögötti belső folyosóra (nyilván, mivel madárfóbiám van, nem voltam túl nyugodt ettől a ténytől, a pinceszint is mindig tele volt velük, egyszer meg az egyik lakás erkélyén találtunk egy széttépett példányt, Halász Viktor szerint nem is macska, hanem valami vércse vagy ilyesmi kaphatta el, őt nem zavarta, engem annál inkább, kavargott a gyomrom). Nos, a pincében, mikor felhívtam a figyelmüket rá, Józsiék rohantak hátra a galambhoz, és eltörték a szárnyát, „mint a javítóintézetis óvodások” csóválta fejét Káin, én meg kérdeztem Józsit, hogy lehetnek ilyen aljas patkányok, mire ő, „hallod, én még meg is ragasztottam a szárnyát purhabbal” (a purhabot szigetelésre és az ajtókeret rögzítésére használják, gyorsan kötő műanyag).

Mivel nyolc óra maga az örökkévalóság, unalmamban beszélgettem néha ezekkel a srácokkal is. „Te tényleg tanár vagy?” Aztán elmesélték az iskolai élményeiket, sőt, (ami kezdett abszurddá válni idővel), mindenki meggyónta az irodalomhoz és általában a tanáraihoz való viszonyát, lesütött szemmel töredelmesen bevallottak mindent, én meg vigyorogva feszengtem, „jól van na”. Néhányan fölösleges káromkodások tengerébe ragadva próbáltak saját létüket elemző beszélgetésbe bonyolódni, mint például „geci, érted, bazmeg, én nekem, hogy is mondjam, geci, hát nincs ilyen műveltségem, geci, nem vagyok olvasott, érted, geci, nincsen olyan nagy szókincsem, geci” hát, tény ami tény, gondoltam, és csodálkoztam, hogy ennek a mondatnak tényleg sikerült így elhangoznia, mint valami groteszk tünemény. Csomagoltuk ki a funérlemezből készült ócska ajtókat a kartondobozokból, összeszereltük és tettük a keretükbe. Előtte napokig hordtuk a raktárból a szobákba, az elég fárasztó volt, összeszerelni viszont, mint a Lego, elpepecseltünk vele.

…

Voltak pillanatok az építkezésen, amiket valószínűleg nem fogok elfelejteni. Egyszer, még ajtóhordás közben, délután kettő fele, Hegedűs Bandival ücsörögtünk és cigarettáztunk az egyik, Király utcára néző teraszon. Akkor valahogy azt mondtam „jó volna egy tisztességes élet” Bandi meg valami hasonlót morgott meg bólintott. Segédmunkások voltunk, pihentünk egy tetőteraszon a belvárosban, megszakítva az egész napos ajtócipelést.

A másik jóval később, már szeptemberben történ. Még hőség volt kint, gyönyörűen sütött a nap. Azt hiszem szombaton, mert nagyon kevesen lézengtek az épülő lakóparkban. Halász Viktorral egész nap együtt Legoztunk az ajtókkal, ebédszünetre se mentünk le (pedig azt nagyon szerettem, hatalmas étvágyam volt a munkától, és félóra nyugalom, táplálkozás után kávé és cigi). Most nem mentünk le, tetőtéri teraszos lakásban dolgozgattunk, közben beszéltünk irodalomról, mondta, miket fog szavalni színművészetis felvételin, aztán valahogy Pilinszkyről dumáltunk, ő is nagyon szerette az Apokrifet, tőle kaptam egy felvételt, amin a költő maga mondja el, Viktor zseniálisan tudta utánozni. „Egyébként itt van nálam, nem hallgatjuk meg?” – kérdezte, én meg mondtam, persze.

Kimentünk a teraszra, rágyújtottunk, megfeleztük a fülhallgatót, és hallgattuk, ahogy Pilinszky mondja a nagy verset, a kedvenc versemet, aminél kérlelhetetlenül tragikusabbat és szebbet nem lehet csinálni. Hallgattuk a hőségben, az építkezés közepén, néztük Budapest tetőit, a közeli Bazilika tornyát, cigarettáztunk, lebegtünk a terasz korlátjának dőlve. Hallgattuk a vékony, reszkető férfihangot, aki az ember minden fájdalmát és elhagyatottságát pontosan és kedvesen elmondta nekünk. Amikor vége lett, megköszöntem Viktornak, ő meg nekem, eltapostuk a cigit, folytattuk a munkát.”

Utánanéztem a neten, anno a mai Central Passage nevű épületet építettük, a Király utca és a Rumbach Sebestyén sarkán. Ilyen lakásokban kummantott a költő:

„…

Most is azt mondták, mint tavaly, csak odébb viszel néhány ajtót, vagy adogatod a csavart a szakiknak, nem fárasztó. Ehhez képest falat kellett vágni kézifűrésszel. Falat kellett fűrészelni.

A feladat maga keserű osztályharcos drámából eredt: a legenda szerint a fővállalkozó fia, egy nagyképű huszonegy éves suhanc rosszul mérte ki az ajtókereteket az egész épülő lakópark összes lakásában. Semmi baj, kiutaltak a segédmunkásoknak néhány itong-téglavágó kézifűrészt, és berajzolták mindenhol a fölösleget, amit le kell vágni. B,C,D blokkok 7 emeletén, emeletenként 13-19 lakásban.

Hanza Gáborral kezdtünk érdemben beszélgetni a kummantásról. A brigádban a bölcsészkart megjárt elemek ez évben is aránytalanul nagy számban képviseltették magukat. Erős kifejezés lenne, hogy ez a tény emelte a munkamorált, de mindenképp kellemesebbé tette az időölést, és elengedhetetlennek bizonyult a kummantás elméleti alapjainak lefektetésekor.

…

!A Kummantásról!

…

Hiszen, bár az építkezéseken (is) tengernyi az ösztönös, nyersen, de rendkívül elhivatottan kummantó, mégis, a nagy téma és életstratégia kodifikálásához nem árt valamilyen egyetemi diploma (metafizika, pszichológia, antropológia, teológia és voltaképp az összes tudományág hozzászólhatna, hiszen a kumm, ez az őserő, mindennel összefügg, mindent átfog).

Mi a kummantás? Ki a kummantó? Ez a szó, kummantás, azért is fantasztikus, mert olyan ige, mely az ige szófaj minden lehetséges verzióját egyszerre magában foglalja. A kummantás: cselekedetet – mely egyben annak az ellentéte. Tehát maga a nem-cselekvés. A munka időleges felfüggesztése, áltevékenységekkel való halogatása, az előle való állandó menekülés, bujkálás. A kummantás tudatosan gerjesztett történés – azaz egy idődarabka, melyet a nem-történés itat át. A kummantás létezés – a személyiség néma jajkiáltása. Nyugalmi állapot, mely teret enged a gondolatnak, kinek-kinek tehetsége szerint (lényege, magja a tolerancia és a szabadság, a kumm a nyugalom misztikus világenergiája: nem kér, nem követel).

A szó még megőrzött valamit a befejezettségből, valahogy egységnyi, hogy kummant valaki egyet (azon kívül, hogy az ürítést is felidézi, mely melós körökben helyén kezelt problematika, melynek kapcsán minden brigádban órákig képesek vitatkozni és sztorizni a tagok).

A kumantás kifejezés grammatikailag is magában foglalja, hogy már megtörtént a kummantás, mire kimondásra kerül. Folyamatként nehéz lenne ábrázolni, minden folyamat megzavarható, például pihenés közben felbukkanhat bármilyen kisfőnök vagy egyéb szörnyű tényező, a kummantás tehát inkább már a nevében is óvatos, babonás, mint ige, rögtön a régies, befejezett formába vágja magát, az eltelt nyugalmi időt tekinti biztosnak, tehát kissé melankólikus, a szimbolista költészettel rokon, a jelenét úgy éli, hogy akkor biztos benne, ha az már múlt idővé távolodott. Milyen megható is, mikor például egy segédmunkás lopva leteszi lapátját, leül talicskája mellé néhány áhítatos percre, cigarettára gyújt, a kumm fénye beragyogja arcát, ilyenkor kicsit Rimbaud vagy Baudelaire ő is, kényes, dúlt lelkű arisztokrata, a kummantás egyik névtelen, ismeretlen mestere.

Amikor Hanza Gáborral fűrészelés közben elkezdtünk merengeni a kummantásról, rögtön szembesültünk azzal a problémával, mely minden filozófiai világképnél felmerül, és végül minden vallás ebbe torkollik: a dualizmus, azaz kettősség.

Van a kummantás (volt és lesz), de nincsen munka nélkül. Ez eddig rendben is volna. Bár a munka rendkívül képlékeny fogalom. A kummantás ellentéteként csakis a szívvel-lélekkel végzett munka állítandó, amellyel a munkás azonosul is. Ez pedig, például véve a falfűrészelést, meglehetősen gyászos, felkavaró, az emberben lévő isteni szikrát meggyalázó tevékenység (láttuk szemeinkkel, és borzadtunk).

Elneveztük ezt a furcsa, távoli, másik létállapotot buzgolkodásnak, azaz buzgálkodásnak, hogy egy kis magánhangzó változtatással rátegyük védjegyünket, elidegenítsük a szót, biztosítva magunk számára a halhatatlanságot a kumm panteonjában (persze máshol felfedezték korábban, és közzé is tették – utolért minket az ismeretlen magyar tudósok sorsa).

Tehát két út, és akik ezeken járnak, egymás ellentétei, a két csoport, amire az emberiség felosztható: kummantók és buzgák.

Ez így persze sarkítás, hiszen ezernyi árnyalat és alcsoport létezik.

Csak néhány példát.

A kummantás, mint olyan, rendkívül erősen kötődik a fizikai munkához, a szellemi munkát (nem) végzőket Gábor kammereknek keresztelte el, mely hangalakját és fogalomrendszerét tekintve hasonlít a testvérkifejezéshez (kummantó), viszont hordozza a kamuzás, tehát a hazudozás plusz jelentését is, amely, valljuk be, a szellemi szektorban nélkülözhetetlen, míg az egyszerű kummantás univerzumában inkább csak afféle kiegészítés, csak a kummantó virtuozitását fokozza, nem is lehet fontos, hiszen a nyugalom e felkent papjai szemének a hazárdjáték nem kedves, a kockázatvállalás, ami a hazudozás nagyon is aktivitással terhelt tevékenysége során fennáll, a kummantónak egyáltalán nem kenyere.

Ha mégis van alcsoport, mely él vele: a buzgőrök. Még az elnevezés is arra utal, hogy ezek buzgáknak látszanak. De csak látszanak. Éles és parttalan a vita az ortodox, vaskalaposan passzivitást, elzárkózást valló kummantók és az újmódi, lenyűgözően, kifejezetten elegánsan kummantó buzgőrök között, akik azt hirdetik, hogy a kummantást vegyítsük az aktivitás látszatával, tehát tegyünk úgy, mintha buzgák lennénk, sőt, helyezzük magunkat előtérbe – közben persze ne végezzünk valódi munkát. Én azért (és Gábor is) inkább a régi vágású kummantók közé soroltam magam és hát láttatás, látszat, valóság – ezzel Platón és mindenki más is sokat kínlódott: hol a határ? Borotvaélen táncol a buzgőr. Ki mondja meg, hogy a látszatmunka nem munka? Ha felemeltem a fűrészt, tán nem emeltem-e fel? Ha levágtam egy darab falat, tán nem vágtam-e le? Jobb a biztos munkakerülés, mint e feltűnősködés, a biztonságkeresésnek ez a paranoiává duzzasztott, kifacsart útja, mely maga mögött hagyta az alapokat és szerintem érzékenyebb kummantóknál identitásválsághoz is vezet. Gábor nem értett velem egyet (napokig vitatkoztunk ezen), ő bámulatra méltónak tartja a buzgőröket, szerinte hibátlanul kummantanak, látszatbuzgálkodásukba csomagolva, csak az avatott szem veszi észre, különbözteti meg őket, a bátor keveseket, a buzgák tömegétől.

Az alapok tisztázása után keresni kezdtük a hagyomány nagy kummantóit. Ráébredtünk, minden fontos mitológiai alak közülük került ki.

Tíz évig ostromolták Tróját – több mint gyanús. Mi tartott ennyi ideig? Végül a legnagyobb kummantókat betették egy falóba (akik nem buktak le, holott több mint egy napig lapítottak egy szobor belsejében, amit ráadásul ide-oda vonszolt a tömeg, logikai hiba a történetben, hogy egyáltalán rászánták magukat, és éjjel kilopóztak kinyitni Trója kapuit, a sok buzga harcosnak, akik végül lerombolták).

Odüsszeusz volt a görögök legnagyobb kummantója. Nem véletlen kapott még egy külön eposzt, ő a hazautat is kinyújtotta tíz évre. Aminek a zömét eleve Kalüpszó szigetén végighenyéli. Aztán mesél magáról kalandokat. „Tanuk nincsenek, sajnos a legénység odaveszett. De nálam többet senki nem szenvedett, szirének meg szörnyek, meg minden. Higgyétek el. Hiszen én mondom.”

Isten hat nap alatt teremti a földet, micsoda lenyűgöző teljesítmény – ám ha megkapargatjuk kicsit a dolgot, Isten mindenható, tehát nyilván akár néhány perc alatt is elvégezhette volna a melót. És hát például elválasztani az ég vizeit a föld vizeitől, ez ugyan mit jelent? Kísértetiesen hasonlít a mi beszámolóinkhoz, mikor kérdezték, hogy mit csináltunk ma, tulajdonképpen hány ajtókeretet fűrészeltünk le a falból. Vagy ha már megteremti a növényeket, minek külön nap az állatokra és még egy az embereknek. Persze mi végképp nem hibáztattuk, ha ebéd után már nem volt kedve semmihez az égvilágon, vagy azzal kapcsolatosan.

Mielőtt a próféta szent olajjal királlyá keni Dávidot, elmegy az apja házába, kérdezi „Hol vannak a fiaid? Nem, nem ezek. A legkisebb.” „Ja, az kint kummant valahol a mezőn, a nyáj mellett”. A nagy király karrierje tehát úgy kezdődik, hogy nem találják sehol. Persze a pásztormunka eleve maga a permanens kummantás, nem véletlen, hogy a buzga Káin, a földműves áldozata nem kedves az úrnak, annál inkább a pásztor Ábelé. Végül az almaevést hagyjuk is. A kummantók nem szívesen beszélnek az eredendő bűnről, tekintve Ádám (és utódai) büntetését, a verejtékes munkát. Az Úr mindig is értett hozzá, hogy ott üssön vissza rajtunk, ahol fáj.

Amikor Jézus gyermek, sokat bolyong egyedül, sokszor hiába keresik, és mikor hazamegy, (ahogy Gábor fogalmazott), előhúzta a legnagyobb kummantószöveget: „hát nem tudjátok, hogy nekem Atyám dolgaival kell törődnöm?” Aztán nyilvános működésekor ő beszél a tékozló fiúról, a halászokat elszólítja a háló mellől, és az utolsó leheletig flegma a buzgákkal: „Te vagy a zsidók királya?” kérdi az a csinovnyik Pilátus, mire az Úr azt feleli „Te mondod.”

Gáborral megemlékeztünk a nagy kummantókról, akik már az örök építkezéseken bujkálnak. Újraértelmeztünk jópár közmondást és költői életművet, például József Attila: „A rakodópart alsó kövén kummantottam”, a közmondások közül „aki korán kel – hülye”.

Munkatársainkat kénytelenek voltunk osztályozni, hogy elkerüljük a buzgákat. „Figyelj, engem nem érdekel, inkább dolgozok rendesen, ha már csinálok valamit, érted?” így szónokoltak néha, és mi bólogatva hallgattuk, és attól a pillanattól ezek elől is bujkáltunk. Viszont tiszteltük a kumm szentjeit, akik hús-vér megtestesülésben kollégáink képében csak tették (vagyis nem tették) a dolgukat, ilyen volt például Munkakerülő Szent Zoltán, ő hasonlított a nagy kummantó-példaképre, Oszlopos Szent Simonra, aki egy oszlop tetején üldögélt egész életében, az Úr nagyobb gyönyörűségére.

…”