Horváth László Imre Blogja

Még a Kôbányai úton laktam, pár nappal késôbb költöztem át az Akácfa utcába.

December elején vittem Anninak mikuláscsomagot, mondta, hogy jó lesz nekem az új

albérlet, a belváros közepén, úgyis szeretem az ilyen lepattant helyeket, ahonnan minden

tíz perc sétára van.

Már az Akácfában laktam, amikor végül elegem lett belôle, és nem kerestem többé.

Eltelt egy hét, kettô, a harmadik is. Hívott szilveszterkor, talán elôtte, bólogattam a telefonba,

meg hümmögtem. Tudtam, mit akar, mit kéne mondanom hozzá, és ha nem

mondom, semmi sem lesz. Nem mondtam semmit, hamar letette.

Nagyon szerettem az új helyemet. Akácfa utca, a Dob és a Király utca közti szakaszon

egy gangos bérház, az Ötvenhetes számú italbolt nevû kocsma és nyerôgépcentrum mellett

közvetlenül, földszinten hangos cigánycsaládokkal, sok nyugdíjassal és néhány külföldivel.

Interneten találtam, elmentem megnézni, a leendô lakótársam fogadott, megmutatta

a szobát, mondta, hogy eddig minden érdeklôdô visszamondta, mert körülnéztek,

és elborzadtak. Nekem tökéletes, nem is drága, központban, saját, nagy szoba.

A lakótársról kiderült, hogy inkább csak szembeszomszéd, nagyon ritkán összefutottunk

a konyhában. Valami mûszaki ember volt, meg élsportoló, nem dohányzik, nem

iszik, túl sok közös fórumunk tehát nem akadt összebarátkozni, nem is volt erre nagy

igényünk.

Berendezkedtem félig-meddig, kitettem néhány festményfénymásolatot meg feketefehér

fényképeket, egy kis polcra a relikviáimat: családi fotók, kisgyerekként a testvéreimmel,

felnôttként valami esküvôn öcsémmel és bátyámmal, ahogy épp a nôket szemlézzük,

szüleim otthon a dunai komp elôtt nagyon szép fényviszonyokban. Anyai nagyszüleim

esküvôi képe, tróger hegedûmûvész dédapámról készült képeslap (hátoldalán

gátlástalan szerelmes levél dédanyámnak, akit otthagyott nagyapámmal, aki így törvénytelen

gyerek lett), két-három évesen én magam, még szemüveg nélkül, ráncok nélkül,

tejszôke gyerekarc, valami balatoni mólónál hunyorog a napba.

Mikor elôször beléptem a szobámba, láttam egy elborzasztó bútort: régi, ócska öl tözô

szekrény tükörrel. Végül ez lett a legjobb darab, ahol a nô piperéi lennének, oda raktam

a könyveimet. Fölöttük tükör, kopott, valami rozsdaféle volt rajta. Egy dupla ágy,

ahol aztán nagyjából egy évig egyedül feküdtem, két szekrény, rozzant, hullámos parketta,

íróasztal, számítógép, kényelmetlen szék, egy imbolygó kisasztal, amin enni szoktam.

Recsegtek-ropogtak a tárgyak és a falak a sötétben, elalvás elôtt, ahogy minden

jóravaló, régi bérházban, mint a zajló jég, kísértettel akkor még nem találkoztam, bár

annak általában elég voltam én magam.

Szerelem

1.

Nyáron, olyan kéthetente, amikor otthon voltam vidéken, apámmal mindig átmentünk kocsival Pista bácsiékhoz, hogy tápot hozzunk a disznóknak, apám hármat nevelt, egyiküket nekik, a tápért cserébe. Én büszkélkedtem magamra, hogy még akad fizikai erőm, egyedül vittem ki ölben a hatvankilós zsákokat a kocsihoz, apám szidott, hogy minek, vigyük csak ketten. Mari néni nagyon beteg volt akkor már, bent feküdt a házban, apám mindig hozott neki valami friss gyümölcsöt, meg beszélgetett vele.

Pista bácsi sokat mesélt, hogy már nehezen bírja, egyszerűen megmondva, a héten is, éjjel felkeltette őt az asszony, hogy ki kell mennie, de addig szerencsétlenkedett míg „magyarán szólva össeszarta nekem az egész szobát, takaríthattam”, „és ez már kétszer megtörtént, kétszer”. Ahogy meg kikísért minket a kocsihoz, a tavalyi műtétről beszélt, hogy amikor levitte a kórházba az asszonyt, ahogy beszállt a kocsiba, az egészet összepiszkította megint. „Hát nem tudom, te hogy mit csináltál, mikor beteg volt az Éva.” Anyám még ennyire nem volt beteg, hálálkodtam magamban. Nagynénémen már ott volt az arckifejezés hónapok óta, rohamosan fogyott, a színe is rossz volt. Pista bácsi köpcös, mindig morgó, de jó kedélyű ember, ebből a reménytelenségből is kínjában viccet csinált, az orvosok egy ideje egyszerűen nem mondtak semmit a felesége állapotáról, ő megérti, vagyis nem, dehát mégsem mondhatják, hogy „Mari néni, ne tessék ilyen tarka ruhát felvenni, inkább fekete-fehéret, akkor nem kell átöltözni a temetéshez”. És a Mari, kérdezte apám, „szegény csórikám, az mindent elhisz, mindenben reménykedik” mondta Pista bácsi.

Mari néni hirtelen halt meg, azt gondoltuk, még hónapjai vannak, de egy ilyen tápért menő látogatás után néhány nappal felhívott a bátyám a hírrel. Én felhívtam apámat, Mari néni a húga volt, hozzá korban legközelebbi testvére, együtt nőttek fel. Mesélte, hogy mikor utoljára ott voltunk, bement hozzá, én azt hittem aludt akkor, nem, az ágyon ült, apám kérdezte tőle, „hogy vagy, hogy érzed magad” ő pedig válaszolt, hogy olyan furcsán van, nem is tudja jól van-e, vagy rosszul.

Később Pista bácsi mesélt az utolsó napokról. Közvetlenül mielőtt meghalt, azt mondta neki a felesége, „gyere velem”, azután „nem jössz velem?” „én veled megyek, csak mondd meg hogy hova”, „hát abba a nagy fényességbe”. Pista bácsi elmesélte ezt anyáméknak, pedig erősen ateista volt, anno munkásőr, körömszakadtig kommunisták voltak mindketten, bár Mari néni amellett vallásos is. Pista bácsi a temetés után kérdezte tőlem, miért nem mentem esperesnek, jobban beszéltem volna, mint a pap, akkor éppen ugyanazon gondolkodtam, a pap tényleg dühítően semmitmondó volt.

Amikor meghalt az asszony, megmosta, felöltöztette, amíg kijöttek a mentők. „Anyu, elviszlek kórházba”, mondtam én neki, mesélte Pista bácsi, az ágyon feküdtek valami furcsa pózban, ez is az utolsó napok egyikén történt, „ha szeretsz, nem viszel el”, így nem is vitte.

2.

Két hónappal később meghalt másik nagynéném, Márti néni. Amikor körbement a hír Mari néniről, először mindenki azt gondolta, rosszul érti, és ő, Márti néni halt meg, mivel már magatehetetlen volt több mint egy éve, egy otthonban ápolták, nem tudott járni, beszélni, semmit. A rokonságot a halála nem rázta meg nagyon, hiszen „az már nem volt neki élet”, és két hónappal azelőtt temették Mari nénit, akit mindenki nagyon szeretett.

Annál nagyobb botrány volt, amikor rosszul lett. A férjével éltek együtt, Ervin bácsi valószínűleg megőrült élete végére. Apámat, aki mindig önzetlenül segített nekik, és mindenfélét elintézett az egyre hanyatló öregeknek, a férj egy idegrohamában egyszer elzavarta. Az összes rokonról azt gondolta, hogy a pénzükre pályázik (magas nyugdíjuk lehetett, mert Márti néni annak idején az ávónál dolgozott).

A temetés napján sokat beszélgettem Feri bácsival, Kati néni férjével, aki már nyolcvan éves, órásmester, mindig is imádtam, intelligens, rendkívüli, egyszerű öregúr, nevetős kék szemekkel. Mesélte, meglátogatták Márti néniéket, Ervinnel onnantól lehetett beszélgetni egyáltalán, hogy Feri bácsi leszidta, ő nem a pénzéért jött ide, ne hőzöngjön neki Ervin, akkor az megnyugodott, kihívta a kertbe, és szörnyülködve magyarázta, hogy Mártit pelenkázni kell, ezt ő nem bírja, hát mit csináljon. „Mit gondolt az az ember, én nem is értem, milyen elvárásai voltak az élettel kapcsolatban?” kelt ki nekünk Feri bácsi, ahhoz képest elég szelíden. Márti néni házassága katasztrófa volt, tehetetlenség és gyűlölet tartotta össze, egyszer még hozzánk is költözött az asszony, amikor hanyatlani kezdett az állapota, és a férje kidobta, utána persze visszavette, de elzavarta apámat, végül, talán egy évvel ezek után, rájuk kellett törni az ajtót, Ervin bácsi pár napra rá meghalt, Márti néni utána végig kórházban feküdt magatehetetlenül. Mari néni, a húga vállalta a gyámságot fölötte, aztán előtte halt meg, utána Pista bácsi vette át a gyámságot, és ő intézte a temetést, két hónappal a felesége halála után, mintha csak kötelező lenne egy érdektelenebb szereplővel újra végigcsinálni, megismételni a szertartást (legalábbis nekem emiatt volt az egész dühítő és hátborzongató).

3.

Egyik este elmesélem neked, a Gödör klubban ülünk, Pesten, kicsit már hűvösebb az idő, október, de azért el lehet viselni még szabad téren is. Negyedik vagy ötödik alkalommal találkozunk, de már együtt vagyunk, folyton szorosan megölelgetsz, huszonnyolc éves vagyok, te huszonegy.

HLI

Nyíri Zsolt fotója