Horváth László Imre Blogja

„Az idő olyan, tudod, mintha dadogna az öröklét”

/Umberto Eco: Baudolino/

A Blahán nyolckor. Várnék rád

a hajléktalanok között a szökőkútnál,

ami soha nem működött szerintem.

De lehet, hogy már ott lennél, mikor

leszállok a hetesről,

fel alá járkálnál, mert fázol,

hamar elfagynak a végtagjaid,

valami furcsa teremtmény lehetsz,

elfehéredik a kezed a hidegtől,

mászkálsz és zenét hallgatsz nagy

fejhallgatón, kizárod a világot, el is szoktál

aludni, találtalak már úgy

villamosmegállóban, ahová megbeszéltük,

persze jó időben, összekuporodva, de már hideg van

és az is lesz, ostobaság számolgatni meddig.

Szerintem én érkezem előbb.

Mindennél kínosabb, ahogy elmegyünk

a helyre, a közös helyünkre, elég jellegtelen,

de mi ezt szeretjük benne

(most aztán végképp jól jön).

Séta közben nem lehet beszélni,

alkohol kell elénk, cigaretta

a szánkba, vagy a hiánya, lehet hogy

én leszokom megint, fegyelmezetten

gyalogolunk egymás mellett

csak száz méter az egész

az asztalig, magas székekig, amikre

fel kell kapaszkodni,

a zöld táskád az egyikre teszed,

rá a citromsárga kabátod, vissza

emlékeztem egyik nap, télen azt hordod,

mostanában tehát a citromsárga

kabátoktól félek az utcán,

a göndör hajaktól mindig.

Tegnap álmomban rajtam volt

a kabátod, így vettél észre,

nem volt hova rejtőzni.

Úgy öltözöl, mint egy kisiskolás,

vagy egy kanári. Vagy megváltoztál?

Ha munka után találkoznánk, én még

öltönyben lennék, mesélhetnék erről,

te meg úgy tennél

mintha örülnél neki,

mintha nem lenne mindegy,

nem lenne késő, a haragtól lassan jönnék bele,

inkább sorozatokról beszélgetnénk, erre vágytunk leginkább,

idéznénk humoros vagy hatásos részleteket,

pontokat, amiben egyezik az ízlésünk, képzelőerőnk,

mindig te jársz a fejemben

mikor ezek mennek, kölcsönösen kiderül,

szép pillanat. Ennyi közös maradt?

Ez viszont elég szomorú, feszengünk.

Te nem mondasz semmit, sosem

szoktál, nem tudsz beszélni.

Vinnék neked karamellás

tejet ajándékba, megsértődnél, ha nem,

így meg lehet, hogy sírsz, én mindig elkáromkodom

magam magamban a boltban a tejespult előtt.

Aztán lehet hogy a háttérben valami tragédia is zajlik,

amiben többé nem vagyok melletted,

talán elmondanád, de csak mint érvet valamire,

mintha vitatkoznánk, én megint

úgy érezném, mintha átvertek volna,

az egész egy gonosz tréfa lenne.

De persze elég, ha egyszerűen csak magányos vagy te is,

„hiszen mindenki szereti a magányt”

viccelődtünk pár héttel mielőtt végleg megszakítottuk

egymással a kapcsolatot.

Ezek már nem mi vagyunk,

önmagunk kísértetei, két egymásnak sodródó

jégtábla, két szomszédos gleccser az időnk, a dolgaink.

Pedig tegnap mellém bújtál egy takaró alá álmomban,

a zuhany alól, tiszta hab volt a fejed meg az

ismerős meztelenséged, az egyetlen tulajdonom

amit szerettem valaha. Azt mondtad, szeretkezzünk.

Letaglózóan pontos volt a veszteség tudata.

Ahogy ott ücsörgünk, vagy mikor kísérlek

egy darabon vagy ki tudja, egész a kapuig hazafelé

(lehet, hogy már nem is ott laksz, én

mindenesetre kerülöm a környéket),

gondolom, kinyújtanám a kezem feléd,

hiszen, ha furcsán is, mégiscsak ott vagy,

nem érteném, miért utasítod vissza,

te akartad a találkozót.

Bár könnyen lehet, hogy tényleg mással élsz,

milyen egyszerű, mint álmomban, nagyobb darab

de elég puhány alak volt, talán akár most is

befutna vigyázni rád, hisz az övé vagy, én meg

csak kellemetlenség a múltból, megértem őt,

fölényeskedne kicsit, álmomban még össze is

verekedtünk, túl abszurd volna,

még elképzelve is az, nemcsak szomorú, mintha

ketten lennénk, mint egy tompa kés,

üres, mint a tél.

Persze egyedül élsz.

Vagy mit tudom én.

Ezt írom találkozás helyett.

Hogy megnyugodjak, hogy számba vegyem

milyen volna, milyen volt, milyen lesz

mit hagyok ki, mi nem hiányzik.

Elképzelem ahogy ücsörgünk ott,

ahogy kiderül, mégis létezel,

pontosan olyan vagy, mint álmomban,

csak eltakar a ruhád és nem szeretsz többé,

nem hullik többé, ahogy régen

perce perc, mint a porcukor,

én mégis érzem az időn

a karamella-illatot.