Krisztus, a költő
Az ember két jellegre bontható, anyagra és képzelőerőre. Régi vita, hogy melyik az erősebb. Véleményem szerint a vita képtelenség, hiszen az ember – maga a képzelőerő, az anyagiság pedig azért borzasztja el olyan mélyen, mert embertelen, mégis látja magán és másokon is, a salakok, a testi hibák (a szépség is a képzelőerő terméke), a halál is anyagi természetű. Fogalmunk sincs, mi történik a képzelőerővel a halál után, vagyis a lélek és/vagy szellem nevű képzelőerő-termelő géppel. Az anyag biztos, hogy elpusztul, ebből legtöbben azt a következtetést vonják le, hogy a halál lekapcsolja a lelket is, mint egy villanylámpát. Holott sokkal valószínűbb, hogy amiként az anyag is felolvad az anyagi mindenségben, a képzelőerő is felolvad a maga tartományában (aminek remélhetőleg végtelenek a határai, még szélesebbek, mint az anyag galaxisrendszerei, amelyek horizontja egyébként mindig összeolvad a képzelettel, például a fényév egy nagyon szép metafora, valóságában meglehetősen használhatatlan, bár Ikarosz meséjétől is sugárhajtású vadászgépekig jutottunk, de a kamaszkor elmúltával ezek inkább idegesítik az embert, mint lenyűgözik).
Elvileg a képzelőerő tartományáról tudunk kevesebbet, de ha jobban belegondolunk, valószínűleg ehhez a jelleghez mindig sokkal potensebben nyúlt az emberi faj. Akár még néhány évszázada is maximum állati izomerő volt a legnagyobb energiahordozó, amin az ipar alapult, és a természettudományt csak babonarendszer helyettesítette, de a vallások és versek tündöklően készen voltak, vagy készültek, finomodtak – (nem mindig félszavak miatti véres háborúkban, ahogy azt a modern közszellem egyik ordas közhelye adja, mint alapvetést a vallásokról, inkább az egyszerű ember számára is elérhető szellemi filozófiai tornaként) Tartva a választott témát: Jézusnak valami rejtélyes módon ismernie kellett az írásokat, de mint egyszerű ács is vitatkozhatott az embert foglalkoztató legnagyobb kérdésekről, a média előtti áldott elszigeteltségben mindenkinek és akárkinek lehetett a kérdésekkel foglalkozni, nem a válaszok letaglózó, csömört okozó szeméthegyeiből kellett hatalmas fegyelemmel kiszemezgetni valami érdemit – vagy szimplán szemetet zabálni megoldásként, és folyton rettegni.
Érdekesek a két jelleg, anyag és képzelőerő újabb, direkt konfliktusai, elég, ha például vesszük a történelem legnagyobb paradoxonját, a kommunizmus eszméjét, ami a képzelőerő kiirtását célozta, mivel az anyagi valóságot, nevében is materializmust tette meg kizárólagosnak – és ezzel akkora gellert adott az emberi léleknek, hogy azok, akik hittek a kommunista eszmében, szinte képtelen, beteges, görcsös képzelőerőről kellett, hogy tanúbizonyságot tegyenek. Komoly mártírjai is voltak tömegével (járulékos áldozat persze jóval több) az elképzelésnek, tulajdonképpen az eddigi legbornírtabb vallási ötletnek, hogy nincs más, csak anyag, és ennek alapján kell testvériséget kialakítani, szerencsétlenek egy egészen kevéssé elegáns eszme oltárára vetették magukat.
A művészek hajlamosak a művészet mércéjével mérni, nem a filozófia, vallás, történelem, vagy bármi más fejlett absztrakció szabályaival (természetesen mindet a képzelőerő élteti, ezzel rokonságban állnak a művészettel). Ez általában unszimpatikus vonás, tekintve, hogy az etika maximum ügyes csempészáru, semmiképpen nem végcél, így a művész, érdeklődését a művészetre fordítva, ritkábban az elembertelenedés (ha sikeres), gyakrabban a hibbant, röhejes gőg vádját kapja (ha nem sikeres, vagyis pária, annak ellenére mindig nyitott maradhat, hogy végül szeretetre méltó vagy nem).
Anyámtól egyszer megkérdeztem, kit tart a legfontosabb történelmi személynek, ő némi gondolkodás után azt mondta, hogy természetesen, valószínűleg Jézust. Miután felnőttem, mindig vonzó gondolat volt nekem, hogy Jézus művész volt, (Blake érve szerint azért, mert a példabeszédek esztétikai műfaj, valójában ez a bon mot volt a kezdet kifacsart vallásszemléletemhez).
Az evangéliumokat olvasva újra és újra megdöbben az ember, milyen hihetetlenül erős sorokat idéznek a tanítványok Jézus beszédeiből (kedvencem például a „ti vagytok a föld sója – ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzátok meg?” milyen végletes, primitív, eredeti, elemi erejű metafora az ízetlen só megsózásának elkeseredett kísérlete, a lelkét vesztett lélek reménytelen vergődésére).
Jézusból a szavak maradtak, másfelől maximum gesztusok – az ember valamelyest érett fővel már nem veszi komolyan a csodákat, gyógyításokat, mindez jobb esetben szintén átkerül a metaforák világába (a víz borrá változtatása, az ételszaporítás), rosszabb esetben kicsit szemfényvesztés szerű, manapság azt gondolja az ember, kellett a píár, hogy hír legyen, senkit sem érdekelt a prófétálás piacán egy csodák nélkül operáló versenyző. Ez persze Istenkáromlás, csakhogy éppen az Istenhit felé közelítünk, ugyanis ha levesszük a csodákat, valamint néhány gesztust (írás a homokba, utak megtétele, egyéb szükségletek, kifáradás, valamint a tulajdonképpen végtelenül passzívan, hatalmas lelkierővel végigcsinált passió), csak a szavak maradnak. A rejtélyes-homályos János evangélium így is kezdődik, testté lett az ige, vagyis, magyarul, a szó. Jézusból versei-beszédei maradnak, a történésekre adott válasz-mondatai, tanításai. Ez a Krisztus. Ha az ember bemegy egy templomba, ahol a pap esetleg nincs a helyzet magaslatán, akkor is letaglózza Jézus verssorainak ereje (vegyük például a Miatyánkot). A tanítványaira is leháramlott valami a költői tehetségből, még az egyházszervező, egyébként nőgyűlölő satrafa Pál is megírja a világirodalom egyik legnagyobb versét, a szeretet himnuszát, és hát végül is mi a pünkösd, na igen, minden apostolnak minden nyelvből hirtelen és egyszerre működő felsőfokúja lesz, de könyörgöm, nem csak a megértés, hanem a beszéd, a kifejezés színvonala sem mindegy, legfőképp az kapott isteni leháramlást, színvonalat).
Visszatérve a képzelőerőre, vajon melyik költőnek volt nagyobb képzelőereje, mint Jézusnak? Igaz, ő is hozott anyagból dolgozott, mint általában Shakespeare, aki angol és dán krónikákból, Plutarkhoszból, vagy egyenesen kortársak műveiből csinált mágiát, Dante, akinek elképesztő világművére mégiscsak azt is kell mondanunk, hogy a középkor enciklopédiája, tehát elvileg már minden készen van, csak hát a tálalás és a motivációk, valamint minden mélyén a szerelem, Homérosz rejtély ugyan, de hát minden népnek van eposza, a görögnek kettő is, egy a háborúról, egy a tengerről, kicsit jobban sikerült, mint a többi népé, amelyek ráadásul kísértetiesen hasonlítanak egymásra, még ugye a zsidó nép eposza lóg ki a sorból, az ószövetség, ami, visszakanyarodva tehát, Jézus hozott anyaga volt. Utal is rá rendesen, szinte mindig az írások szellemében vitatkozik. Természetesen az írások, mint minden tisztességes mindenséget tartalmazó írások, tartalmazzák a megváltóról szóló jövendölést, és Istenről, azaz a képzelőerő végső tétjéről, keretéről, tér/idejéről, szuperlényéről szólnak. És itt történik az igazi csoda, amitől Jézus a történelem legnagyobb költője lesz. Kitalálja az Istent. És megírja versben, amit el is mond, kiegészítget vita-rögtönzésekben, magát pedig evidensen megteszi megváltónak, a műve jogán.
Hogy kitalálja az Istent, erősen félreérthető. Az Isten már réges-régen mindenkit foglalkoztat, mindenki kapcsolatot tart vele így vagy úgy, a keltáktól a rómaiakon át egészen a felfokozott vallási hevülettel mintegy kollektív lázban élő arámi miliő, élen a zsidósággal. Jézus kitalál valamit Istenről, amit addig nem találtak ki, vagy nem vettek komolyan. Olyan Istent teremtett a képzelőerejével (technikailag akkor is ez történt, ha vallásilag is, azaz ha valóban Isten fia volt, aki ezt az örömhírt hozta, hordozta, testesítette meg), aki szereti a teremtményeit, törődik velük, legfőképp pedig (micsoda ötlet!) megbocsát nekik, ha őszintén megbánják bármilyen ordenáré bűnüket, és a bűnük helyett benne bíznak vakon.
Istent addig nem hívták atyának, nem volt apa-figura. Hatalmi figura volt, mindenható, féltékeny, büntető, esetleg olykor áldó király-fejedelem-császár. Az Isten teremtményeire irányuló szeretetét a nagy zsidó költők végtelen gyengédséggel írták meg egy-egy sorban vagy olykor egész zsoltárban, de nem volt lényegi eleme az Istenképnek, a megbocsátás pedig szintén nem volt jellemző, túlvilágról sem esett szó, Isten országáról (ez mint vesztett ügy van jelen, ami persze költőileg ha lehet, még vonzóbb téma: egy hely, ahova visszavágyunk, de örökre kiűztek onnan minket).
Dante Alleghieri beleírta magát az Isteni színjátékba, sőt, főszereplőt csinált magából, egy hallhatatlan Dantét a szövegben. Krisztus ennél is tovább ment, költészetének logikus lezárásaként feláldozta magát (kivégzésének oka, a perben a fő bűne is istenkáromlás volt, azaz szavak kimondása, saját sorainak felfedése). A mű létrehozása, végül az első és eredeti passiójáték kínos végigcsinálása elméletileg óriási egoizmust követelt. Akkor is, ha művészi egzisztenciális performanszról van szó. Viszont úgy is lehet látni, hogy a művészt lenyűgözte a koncepció nagysága, tisztasága, belső logikája, részletei (ha olykor egy-két gondolat ellentétben is áll egymással, de a hibák teszik még érdekesebbé a jó szöveget). Nem tudott ellenállni megírásának, létrehívásának. Nem bírt ellenállni annak, amit a képzelőereje megteremtett. És a képzelőerő ilyen tehetségére már nem nagyon mondhatunk mást, mint hogy isteni.
A Názáreti Jézus nevű költő verse arról szól, hogy Isten jó, az emberek szeressék egymást, bánják meg a bűneiket, ő majd megbocsát nekik, a halál után pedig örökké élnek (és ez az öröklét felfoghatatlanul jó lesz, nem pedig amolyan örök mosogatás a menzán, mint amilyen a görög és egyéb alvilágok). Ezen kívül, kiteljesedve pedig arról is szól, hogy őt magát, a költőt áldozza fel Isten, hogy megváltsa a világ bűneit, mert ez a költő, a fia neki, akit nagyon szeret, de azért feláldozza, nem tudom, talán hogy majd komolyan vegye a másvilágon, őt vagy saját magát, vagy hogy majd néha komolyan vegye az emberiséget, legalább emlékezzen rá, persze, ezek azok, akik miatt a fiamat egyszer megöltem, vagy hagytam, hogy megöljék (ami talán még rosszabb), a feltámadt megváltót mi is a sebeiről ismerjük meg, már ha kételkedünk a szavaiban.
Nem nagyon érdekes (bár gyerekkorban vagy műveletlenül leginkább ez ragadja meg az embert, hogy felszögelték, meg korbács, vér, szenvedés, micsoda szaftos botrány) Jézus testének anyagi pusztulása. Sajnos szenvedésből nem volt túl eredeti a megváltó, szenvedésének mai varázsa abban rejlik, hogy a modern embertől távoli a nem modern korokban alkalmazott, széles tömegek által elszenvedett elképesztő, elképzelhetetlen erőszak (viszont ma is valószínű egyébként, hogy például egy irgalmatlanabb hatásmechanizmusú rákban szenvedő beteg szívesen beváltaná a dolog testi részét egy rövid (alig félnapos) halálra kínzásra). A történet és az új koncepció a lényeg, amit Jézus kitalált, végigélt, ami azóta az emberiség itteni felét meghatározza, Jézus költészete, amiben ma is hisznek.
Vagy amivel igyekeznek szembehelyezkedni. Utóbbi sokkal nehezebb lehet, azt hiszem, leginkább azért, mert nehéz kivonni magunkat egy ennyire letaglózóan zseniális művészi alkotás hatása alól. Bár általában aki tagadja, szimplán elment mellette, ahogy minden szépirodalom mellett, azután furcsa, és mintha átverés történt volna, hogy miért ilyen felkészületlen mindenki például a halálra, szerelemre, részvétre, józanságra, bocsánatra, mindenfélére. Ezt persze a sértett irodalmár mondatja belőlem, sokkal evidensebb a szimpla válasz: azért elképesztő az ateizmus, azon belül is főleg a jézusi életmű iránti közöny, mert nagyon furcsa, hogy az ember, akinek lényege a képzelőerő, az anyag mellett döntve lelke számára a kézelőerő viharokkal szabdalt kősivatagát válassza. Vagy ami még rosszabb, saját maga dilettánsaként megpróbálja kitalálni ő az Istent. A kísérlet közben zömmel összekeveri magát vele, legalábbis a kísérlet optimista szakaszaiban, büntetésül persze ott a végső pesszimista szakasz, hogy az anyag a mindenható, az ember és a lelke is csupán így része a világnak, mint mondjuk a kövek. Lehet, hogy én vagyok lusta, mert egyrészt ez az eleve kudarcra ítélt kísérlet mérhetetlen energiát követelhet, talán sznob is vagyok, mert másfelől az anyagi létezés nem túl elegáns, a kizárólagos anyagi létezés pedig kiborítóan gusztustalan ötlet. Akkor már inkább bolondulok a költészetért.
Legutóbbi hozzászólások