Emlékszem, uszodába jártunk sokat.
Előtte körbefutottuk néhányszor azt a kis
tavat is a parkban. De az már túl közel volt a halálához,
így utána inkább úszni jártunk.
Mintha csak ketten lettünk volna mindig
a négysávos nagy medencében, bár
olykor lejött az egyik barátnőd is.
Nem kellett már visszajárni a kórházba,
a feladatok áttelepültek az elhagyott házba,
ahonnan először ki kellett költöztetni az élettársát,
nagy botrány volt. Én olyan voltam végig,
mint valami nehezék, könyvtámasz vagy
díszes papírvágó kés egy íróasztal fiókjában,
jó hogy ott van, de elég haszontalan. Július, augusztus,
közben elolvastam az Iliászt. Ha nem vagyok
ott persze már akkor vége lett volna köztünk.
Még névnapomra adott egy üveg tihanyi bort,
címkétlen palackban, tudom hogy finom,
adott már régebben is, ezt mégsem bírom megbontani,
ki kell találnom még hogyan igyam meg,
mert olyan a spájzban mint egy fölösleges ereklye,
mint például ahogy a szívemben már
fölösleges világegyetem vagy te, talán
úgy is lesz, mint a mobiltelefonom sinkártyájával,
amikor ellopták, kiszedték a körömnyi
műanyagot belőle rögtön és egy közeli
kukába dobták, gondolom, a számom a régi,
új készülékem van, valahol egy kukában
körömnyi műanyag, némi fém, az üzeneteink,
fényképek rólad, híváslista. Aznap éjjel feküdtem
le először mással. Így igyam meg a bort,
így felejtselek el. Ültünk a garázsban, tele volt
még vele, a kedves tárgyai, mindenféle szerszám és
különleges ital, már pár nap eltelt, arról beszéltünk,
azt mondtam neked, megdöbbentett, mennyire ostobán
és szimplán megtörténik, ahogy meghal valaki, olyan
simán és egyszer csak kész volt a dolog, egyetértettél,
mítosz nélküli az egész, ez a legborzasztóbb benne.
Még csak az előszelét érezted a következőknek,
én már a kórházban, az erkélyen, mikor rágyújtottunk,
te éppen, utoljára megnézted apád testét a szobában
nagybátyád támogatott, ennek meg kell lennie.
Most már ugye soha nem hagysz el, mondtad nekem bőgve,
mikor rágyújtottunk, olyan érzésem volt, mintha velünk lenne,
sokat cigiztünk együtt, laza fickó volt, akkor is az erkélykorlátnak
támaszkodott és azt mondta, mostmár te vigyázol a lányomra, utána
az ölembe ültél, néztem négy emelet magasból
a kórházudvart, és szemben a másik épület betegeit,
vajon ők is rettegnek? Azután megéreztem nincs más már hátra,
nagyjából fél év múlva lesz vége, január körül,
persze elhúzódik majd, április, május, végülis
mire nyár lesz, tényleg végleg nem leszünk már együtt,
a következő pillanatban ez is messze volt, de ezt sem
felejtettem el, azt sem hogy vigyáznom kéne rád,
amikor megírtad, ne keresselek, tudtam hogy csak eddig
tervezhettem még az irracionális ragaszkodást is, április eleje
volt, a gyors hetes buszon, a Gellért környékén
abban a nagy kanyarban kezet fogtam vele, elbúcsúztunk békében,
hát nem jött össze, én megtettem mindent, azért nincs harag,
mindig kedves kísértet volt. Jó lett volna berúgni még
vele, mint mikor élt, nagyon szerettem, bár többet
látogathatott volna téged az első időkben,
szedje össze magát, mondogattam neki, nyugtasson meg
álmodban vagy valami. De ha meg is jelent, csak nézett
szomorúan, azt mesélted, bosszankodtam, unatkozott
a másvilágon, téblábolt a külső tengerben,
hé exó thalassa, a régi görögök így hívták az Atlanti-óceánt,
a külső tenger, ami körbeveszi az egész
földet, így képzelték, hé exó tálásszá,
olyan mint egy köszönés, vidám mondat,
na mi a helyzet, végülis milyen a végtelen,
itt erre elég furcsa, biztos hogy
nem lehet úszni benne
vagy körbefutni vagy meginni.
Legutóbbi hozzászólások