Horváth László Imre Blogja

“Gyakorló tanítás után nekiálltam szakdolgozatot írni decemberben, áprilisi határidővel. Március környékén már valóban írtam néhány oldalt, mikor akadt végre motivációm: a rettegés. De addig inkább az albérletemben heverésztem, nyalogattam fagyási sérüléseimet, amit általában a tél ilyenkorra már produkált, másfelől szerelembe estem, az töltötte ki minden időmet, mintha megint kiskamasz lennék.

Magyar szakdolgozatomat sikerült megírnom és utolsó nap beköttetve leadnom. Január környékén elhatároztam, elmegyek az országból. Akkoriban olvastam Oravecz Halászóember című faluregényét, sokat írt az emigrációról, hogy a parasztok kanadai gyárakban a húszas években öt év alatt annyi pénzt tehettek félre, hogy hazajöhettek, és módos gazdaként élhették az életüket (amíg el nem vették tőlük a földet és téeszbe nem verték őket). Úgynevezett Kanada-dílerek voltak a falvakban, akik előre kifizették az utat és munkát, szállást biztosítottak kint, amit persze busás kamattal levontak a kinti bérből, de még így is mindenki jól járt. Ezek cselekvő emberek voltak. Én meg egy lepattant albérletben tespedek, olvasok, néha írom a szakdolgozatom, valami elvont maszlagot. Legszívesebben vettem volna egy tanyát rögtön, és elkezdek szántani.

Kanadai ösztöndíj-kérelmet adtam be a Pázmányon, tekintve, hogy kanadai íróról írtam szakdolgozatot, Somló Jenő, a konzulensem lelkesedett, mondta, simán menni fog. Végül nem kaptam meg az ösztöndíjat. Pedig egészen belelovaltam magam, természetesen. Somló akkoriban egy belga írót hozott Magyarországra felolvasni, aki remek abszurd novellákat írt, egy délután nagy társasággal körbejártuk vele Budapestet, este meg berúgtunk, emlékszem, még ő is poénkodott rajtam meg Kanadán, és hogy alapvetően utálom a telet, mégis oda fogok utazni, pedig szerinte ott úgy húzzák csak ki a nagy hideget, hogy külföldi bölcsészekből főznek whiskeyt.”