Horváth László Imre Blogja

“A 12.d történelem érettségire készült. Engem eleve azért vettek fel az iskolába tanítani, mert az ő volt osztályfőnökük és magyar-történelem tanárnőjük szeptember elsején kapott egy jobb ajánlatot, unta már a belső harcokat és menekült. Át kellett vennem az osztályát, akit elvileg tyúkanyóként babusgatott, aztán utolsó évre itt felejtett a Mészáros Lázárban. Köztük egy enyhén pszichopata gyereket, aki végigkönyörgött jópár fegyelmi tárgyalást, négy éven át maradt, holott kilencedik első két hetében el kellett volna távolítani a többi közül, mert veszélyes volt, klinikai eset. Az osztályba két lány járt, az egyiket tavaly mellbe rúgta, a másikat pedig idén egy órán megtámadta és majdnem megfojtotta Tény, hogy utóbbi lány egy bajkeverő kis szörnyeteg volt, akit az osztály egésze is gyűlölt, az eset azonban nem tűrt volna enyhítő körülményt, a srácnak javítóintézetbe kellett volna mennie, hiába nehéz gyerekkor, borzalmas családi háttér, idegi labilitás, egyszerűen veszélyeztette a többit. Sokszor gondolkodtam rajta, lehetséges, hogy Magyarországon egyáltalán nincsenek javítóintézetek, főleg hogy az elmegyógyintézetet is bezártak és iskolákat, kórházakat, akkor hogyan is élhetnék túl a szociális krízist az ilyesmi intézmények, melyek elvileg csak gonosz dühöngők, valójában a hiányuk a társadalom egészét teszi teljesen védtelenné. A Mészáros Lázár Szakközépiskolában bármelyik nap meghalhatott volna valaki, bármikor gyomron szúrhattak volna egy-egy tanárt, felgyújthatták volna az épületet, képtelenség lett volna kivédeni. A srácot, Kaczkó Józsit nem rúgtuk ki, sírt a fegyelmi tárgyaláson, a tanárok szégyellték, hogy még itt van, fél év érettségiig, az a szegény osztály, meg az Ica emléke (aki helyére jöttem), felmentették. Nevetséges volt az egész.

A 12.d lett talán a legkeményebb dió, képtelenség volt fegyelmet tartani és be kellett pótolni négy év történelem anyagát, átrugdalni őket az érettségin. Persze ha tudom előre, hogy az is milyen kabaré lesz, minden órára beviszek egy újságot (inkább egy jó regényt), hátradőlök, rágyújtok, és még csak nem is köszönök nekik. Nyilván próbáltam komolyan venni a munkám. Villámgyorsan kellett haladni az anyagban, egyáltalán nem tanultak, első félévben felüket megbuktattam. Aztán jópáran mégis szorgalmasak lettek. Őket nagyon szerettem tanítani, áldoztam rájuk a szabadidőmből is. Egy hétvégét történelemre fordítottunk, elkértem a termet két napra és reggeltől délután közepéig magyaráztam nekik a tételeket. Önzetlen gesztus, inkább magamról szerettem volna gondolni, hogy tényleg felelős tanár vagyok, de  a diákok sem voltak hálátlanok: vasárnap reggel az egyik srác átadott egy dobozos Arany Ászokat, hogy az osztály nevében köszöni a két napot.”