Horváth László Imre Blogja

“Nyáron, míg a boltban dolgoztam, az év második képtelen szerelmét próbáltam kiheverni, mintha egy moslékos vödörből menekülnék fuldokolva (általában a vödör alján stagnáltam), összetörve küszködtem a végtelen munkanapokkal. Egyszer az imádott lány is eljött a boltba, körülnézett, lementünk rágyújtani, kicsit beszélgettünk, aztán megint eltűnt a semmiben.

Igyekeztem elterelni a figyelmemet róla. A szemközt dolgozott Flóra, egy húszéves kislány. Valami furcsa, szörnyű viszonyszerűségbe keveredtem vele néhány hétre. Mivel kolléganőm barátnője volt, és a dolog igen rosszul sült el, kezdtem idegen anyag lenni a boltban. Ám ez csak adalék lehetett, hiszen addigra gyűlöltem az egészet, a várakozást, a hátráltatottság csomós érzését (magyarán, nem tudom, mit akarok, csak azt, hogy minden perc, amit itt töltök, akadály valódi célom előtt).

Leltárat csináltunk, átvettük a napi új könyveket, rendezgettük a polcokat, vigyázban álltunk, kiszolgáltuk a vevőket. Mivel rózsadombi plázáról van szó, gazdagok és híresek látogatták a boltot, akik általában a szolgáiknak néztek. Ha egyáltalán szóra méltattak, megjátszották magukat. Néhány autógrammot is begyűjtöttem, egy felkapott színésznőcskével még flörtöltem is, elbeszélgettünk, könyveket ajánlottam neki, mondta, hogy majd akkor hozzám fog járni, ha valami jót akar olvasni, (nem sokkal később sajnos kirúgtak), előző pasija valamelyik vízilabdázó-félisten, úgyhogy eléggé Woody Allennek éreztem magam. Egy öreg színésztől is kértem aláírást, beszélgettünk (vagyis segítettem neki könyvet keresni, és hogy mennyire tetszett a József Attila estje az egyetemünkön). Egy híres komikus is benézett a boltba, olyan ember, aki sosincs civilben, embernek is színész (színésznek meg már rossz volt, mert egy ideje csak önmagát játszotta el a szerep helyett, hiszen az ő legendája fontosabb). Műsort rendezett a boltban is, hogy kapjunk a fényéből, a „híres könyvkeresés”, a mi kis életünk legnagyobb élménye, bizonnyal.

Aztán kirúgtak, mert szokásom lett, hogy előbb mentem el munkából, főleg ha Fannival voltam egy műszakban. Előtte már többször is figyelmeztettek, viszont összevesztem Fannival, és nem bírtam elviselni a jelenlétét, ezért három óra néma csend után mondtam, hogy én most lelépek, mondta, rendben, semmi gond. Másnak reggel a főnökasszonynál érdeklődtem a jövő heti beosztásom után, közölte, olyan nekem már nem lesz, köszönik szépen, megválnak tőlem. Rábólintottam. Megszabadultam.

Keveset fizetett ez a munka, minimálbért, BKV bérletet és némi kajajegyet. Ki tudtam belőle fizetni az albérletemet, tehát Pesten tudtam maradni.”

“Miután letettem az államvizsgát, és befuccsoltak emigrációs terveim, egy könyvesboltban kaptam állást.

Még januárban, amint végeztem a tanítási gyakorlattal, elküldtem húsz iskolához az önéletrajzomat, bár ezer helyre is beadhattam volna, ennyi erővel. Amellett minden nagyobb könyvesbolt-lánc weblapjára is feltöltöttem, hátha bejön valamelyik. Nyáron egyszer csak felhívtak, a Rózsadomb tetején egy plázában van hely, még aznap bementem, megnéztek, felvettek.

Heti három-négy nap, napi tíz óra, nyolctól hatig. Kaptam egyenpólót is, világoskéket.

A főnöknőm egy volt szerelmem negyven körüli kiadására hajazott. Rajta kívül három kolléga, együtt leképezték a tipikus könyvesbolti eladógárdát.

Egy nagydarab, csúnya lány, kicsit mogorva, kevés szavú, mondhatni néma. Utál olvasni, a könyvek semmit sem jelentenek a számára. Nem lehetett vele beszélgetni, de ez inkább valami nagy békét eredményezett, mert ahogy az unott fásultságát, ugyanúgy a türelmét sem veszítette el soha. Ő is dohányzott, ugyan nem cigiztünk együtt, de mindig leengedett, ha már kezdtem megőrülni a bolttól.

Egy negyven feletti férfi, csenevész, kicsit buzis, ő imádja a könyveket, elvált a feleségétől, írónak készül, Kunderától és általában mindenkitől mindent elolvasott. Vele lehetett beszélgetni, de idővel az agyamra ment, kölcsönösen lenéztük egymást. Egyáltalán nem volt rosszindulatú, csak egy állandó rémkép, húsz évvel későbbi önmagamról, ha a világon semmi sem sikerül majd. Valójában jószívű volt, de hát én is az leszek, jószívű, de nagyon furcsa.

Végül harmadik, filozófia szakos lány, hosszú, göndör fekete hajú, kékszemű, vagány, vicces, rendkívül művelt, rendkívül neurotikus. Fanninak hívták, az első pillanattól flörtöltünk vele, tíz óráink voltak beszélgetni, irodalom- és nem sok idő múlva magánélet boncolgatás. Írói terveimről persze mindenki percek alatt mindent megtudott, főnöknőm közölte hogy évente tizennégyezer új cím jelenik meg a magyar könyvpiacon, tehát inkább ne reménykedjek semmiben.”

Fehéreket forgatok meg,
A földön kiterítve fekszenek,
Én a tőröm keresem.
Bár nem kenyerem a dicsekvés,
De hát megint győztem,
És a gyerekkor amíg tartott,
Winnetouként begyűjtöttem
Sok-sok, igen sok szőke skalpot.
És Szilaj Ló és Vörös Felhő,
Tehát sziú is voltam néha,
Meg Ülő Bika az tényleg győzött,
Bár elég régen még a
Sebesült Térd nevű patak
Jut eszembe nekem így most.
Ott meghaltunk mi is páran,
De főleg az volt igen kínos,
Hogy amikor eltemettek,
A rám került súlyos földtől
Nem láttam, hogy az élet szép,
És azóta ott lenn pörköl
Valami pokol, de így most
A tőröm hogyha meglenne,
Azzal kivágnám én magam,
S nem pörkölődnék tovább benne,
S elindulnék nagy szellemként
Rendet rakni a világba’.
Ahol baj van, Robin Hoodként
Lőnék én minden irányba,
Ahol meg jó, ott kiskabát
Lennék egy milliomos fián,
Vagy Télapó, hogyha lehet,
Télapó halott indián.

“Az igazgatóhelyettes asszonyról, aki felvett, hamar kiderült számomra is, mennyire ostoba, erélytelen, alkalmatlan, talán még szimpla tanárnak is, nemhogy vezetni az iskolát (merthogy ő vezette, az igazgatónő bábnak nézett ki, annyit láttam belőle, hogy beszédet mondott értekezleteken, második félévben ez mindig sírásba fordult, mert zárták befele az iskolát). A kollégák utálták. Álproblémákkal leckéztette őket, érdemben nem mozdított előre semmit, nem védte meg a tanárokat a diákokkal szemben, követelte a hiányzások pontos dokumentálását, aztán ha valakit ki kellett volna rúgni emiatt, egyszerűen átírta a statisztikát, vagy inkább utasított, tegyük meg mi. Megesett, hogy egy kolléganő bement sírva az irodájába, hogy a gyerek éppen órán azt mondta neki, hogy a kurva anyját. Nem történt semmi, ugyan már, nem szabad felvenni. Szerencsére nem voltam osztályfőnök, bár elég fontos tanárnak számítottam, hetven érettségizővel, mégis léptem-nyomon azt dörgölte az orrom alá, mennyire kezdő vagyok, nem értem a dolgomat, és állandóan a régi időkről mesélt, mikor ő kezdte a szakmát. Rá kellett jönnöm, csak azért kerültem ide, mert már rothadt az egész.

A 12.d érettségi elnöke egy hozzá hasonló nő, úgy gondolta, majd érettségi alatt váltja meg a világot, és mivel történelem szakos volt, ez abban nyilvánult meg, hogy bebizonyítsa: én, mint kezdő, teljesen alkalmatlan vagyok a feladatomra, és szomorú dolog, hogy katedrát kaptam. Az igazgatóhelyettes, a főnököm, mellette ült, és nemhogy védett volna, adta alá a lovat, végül, miután gyalázatosan átrugdaltuk az osztály minden tagját érettségin (mert a vezetés megtiltotta, hogy év végén vagy vizsgán buktassunk), az elnökasszony személyesen is leszidott, a gyerekek alapvető dolgokkal nincsenek tisztában, és hallotta az egyetemről, ahol végeztem, hogy ott a történelem szemináriumokon csak egyes korszakokat veszünk. Azt hittem lefordulok a székről. Megemlítettem, hogy az egyetemi szemináriumokon egy-egy tanár kutatási területe a téma, a szigorlat az a dolog, amire mindent kell tudni, valamint hogy a diplomám értékét talán ne az előbbi kabaré alapján ítélje meg. Inkább mondtam volna, hogy az egész tehetetlen nyomorult nemzedékével húzzon el a picsába, és meg se szólaljon, olyan ember az én diplomámmal kapcsolatban, akinek a legfőbb tárgya a marxista-leninista dialektika volt a hetvenes években, amellett pedig megnéztem volna, ő hogy boldogul egy év felkészülési idő alatt ilyen osztállyal.

A másik két érettségi sokkal békésebb volt, két estis osztály, jó elnököket kaptunk. Érdekes volt az egész vizsgáztatás, hat napot elücsörögni, tételeket húzatni, feleltetni. A középiskolai tanulmányok, azaz négy év csúcspontja egészen keserűre sikeredett, ekkorra ugyanis annyira előrehaladt az iskola bezárásának menete, hogy munkásbrigádok ürítették ki az épületet. A második emeleten zajlott a vizsga, a földszinten halmokban a bútorok, kopácsolás, pakolás, óbégatás.

Már az év közepén biztos lett, hogy bezárják az iskolát. Mint valami lavina, mindenki rettegni kezdett, a hír elsöpört mindent, a gyerekekkel nem lehetett mit kezdeni, tizennégytől tizennyolc éves korig értetlenség és becsapottság a tekintetükben, miért nem tudunk tenni valamit, mi lesz velük. Mindig daccal gondoltak az iskolájukra, maguk is megvetették, de végülis szerették, féltek hogy ennél is rosszabb helyre kerülnek. Persze igazuk is lett, a szakképzés még keményebb környékre települt át, az Illatos útra, egy hatalmas iskolakomplexumba olvadt (lényeg jó nagy legyen és minél embertelenebb, sikerült is).

A tanárok is rettegtek, eleve ezt oltották beléjük, a szakma alapjellemzőjeként alakult, hogy páriák vagyunk, a kollégák féltek, elveszítik ezt a maradék állásukat is, ami egyébként mindennapos meghasonlottságot teremtett, egzisztenciális kilátástalanságot, megvetést, önbecsülésük állandó próbáját. Utolsó hónapban meg kellett egytől-egyig jelenniük a leendő igazgatónő előtt, hogy eldöntse, átveszi-e őket. Negyven-hatvanéves emberek mentek könyörögni tehát. Én nem mentem, akkor kezdtem tervezni, hogy eltűnök Norvégiába néhány évre dolgozni, semmi kedvem nem volt tovább tragikomédiázni itthon.

A gyerekek kezelhetetlenek lettek év végére, a tanárok is. Láttam, ahogy a falakról saját régi osztályaik tablóit viszik haza, nem akarták, hogy elvesszen. Pakolták össze a szertárakat, fentről fenyegették őket, ha valami elvész, ők fizetik meg. Közben nyolcvanmilliós keretet kapott a központi iskola a költözésre (ennek később a felével sem tudtak elszámolni). Június végén részt kellett vennem az Illatos úti komplexumban egy össznépi értekezleten, ahol felsorolták, ki hol fog tanítani (két iskolába szórták végül a Mészáros Lázárt, a szakképzési központba és egy középiskolába, a tanárok e kettő közt ingázhattak a jövőben). A központi iskola az élő szocializmus volt maga, az igazgatónő, mint egy téeszben, a barátnőivel töltötte meg a katedrákat, hatvan fölötti, egyetemi diplomával sem rendelkező nőkkel, akik egyszerre vették fel a nyugdíjukat és a koruknál fogva kiemelkedő közalkalmazotti bértábla szerinti fizetésüket (például egy nyolcvanéves informatikatanár, aki két ujjal tudott gépelni, hatvanéves volt anno a Commodorok világában, szellemi frissessége idején pedig akkor láthatott számítógépet, ha esetleg részt vett az atomkutatásokban, ami, ugye, valószínűtlen).

Új rendeleteket hoztak, összevissza, fölöslegesen néha kifejezetten aljasan. Például, ha a tanár felmondott, a felmondási ideje alatti fizetését neki kellett kifizetnie. Ha nem kapott elég órát, valami egyéb tevékenységet kellett ellátnia felmondási időben, például lehetett konyhás, portás, takarító. Az egyik, több mint negyven éve tanító testnevelés-tanárnő fél évig volt portás az új iskolában. A szakma átment rabszolgaságba, az igazgató megtehette és meg is tette, hogy nem engedi el a beosztottjait, hogy úgy bánik velük, mint a kutyákkal.

Néztem az értekezleten ezt a százhúsz embert, legszívesebben felálltam volna, és üvöltözni kezdek, ébredjetek fel, hogy kerültetek ilyen helyzetbe, hogy tűrhetitek el ezt az egész folyamatos gyalázatot? Gondoltam nem hiányzik nekik, hogy pluszban én is megalázzam őket, és úgyis minden mindegy, elmegyek az országból, itt hagyom az egész reménytelenséget.”

Law Abiding Citizen

Megnéztük a Törvénytisztelő polgárt.  Joker kinőtte magát egy filmmé, csak nem tudták, nem merték győztesnek kihozni. Abszolut közhelyek keveredtek eredeti és oldschool megoldásokkal. Például a főhős elveszti családját (szerencsére villámgyors volt és durva, giccsmentes) – finoman szólva sablon az ilyen bosszúfilm.

Azután a legnagyobb logikai hiba, hogy úgy bánik a bíróság a főhőssel, mint egy zsebpiszokkal – egy olyan emberrel, akiről később kiderül, hogy a CIA stratégája, nem is kém, de még annál is menőbb. Én nem hinném, hogy az ilyenek tehetetlenek a rendszerben, sőt. Még ha át is akarja zavarni az igazságszolgáltatáson a cuccot, és az ügyész alkut akar kötni, de ő nem, egy-két telefonnal simán elintézi amit akar. Amúgy eleve nem hinném hogy két piti bűnöző betör egy akármilyen hírszerzési múlttal (jelennel) rendelkező egyén házába – talán nem épített biztonsági rendszert, stb? Az ilyeneket paranoiásnak gondolná az ember.

Mindegy, hát nem lenne film, így viszont tíz év tervezgetés után lesúlyt emberünk az igazságszolgáltatás dolgozóira. Állítólag egy sakkmesterről van szó, mégis, túl macerás tervet agyal ki, amiről a végén kiderül, bár nem rossz, de nem is annyira zseniális, nem is agymunka, inkább afféle mutyizás. A fő ellenfelét nem pusztítja el, csak leckézteti, szinte mindenkit megöl körülötte, (ami pl. nagyban lendít a karrierjén: állami ügyész lesz idő előtt).

Jó, a film zöme alatt úgy érzi a néző, mestermunkát lát: jól megírt, csavaros, a színészek is jók, van bőven erőszak, értelmes párbeszédek, látványvilág.  A végére kicsit elfárad, a legvégén pedig rosszkor zárják a filmet, a végső leszámolás után még beillesztenek egy giccsjelenetet, ami logikátlan és már-már hánytató. Ennek ellenére érdemes megnézni, moziban.

10/6 pont:)

“A tanári munkában ugyanaz a reménytelen, ami a tündöklő: a kölkök. Rengetegszer értelmetlen volt bemenni a terembe, elkezdeni, végigcsinálni, az ember állt az egész közepén, némán, búskomoran, tehetetlenül. Vagy állt középen és kívülről látta magát, ahogy figyeli húsz-harminc diákja, ő magyaráz, ő a tanár, tanít, mesél, építi ezeket az embereket, titkokat oszt meg velük. Mondjuk ez utóbbi zavart néha, hogy mivel nehéz volt átlagórát tartani, egy idő után mindenhol a saját, egyetemen kiérlelt megfigyeléseimet és csemege-történeteimet dobtam oda, ez sokszor gyöngyszórás volt a disznóknak, bár legalább én újra átgondolhattam, mialatt elhangzottak. Persze nem hagymázas marhaságokat és egyedi elméleteket tukmáltam rájuk, saját magam igyekeztem nem támadni a méltóságom maradékát, csak például, ha az oroszokat vettük, Viszockijról meséltem, tartottam irodalomórát az idő ábrázolásáról, ötvenhatot felrajzoltam a táblára, az utcákat, elmagyaráztam részletesen az utcai harcot, hogyan készül a Molotov-koktél és a tank melyik részére kellett dobni, (ezt utóbbit szerették a műszakisok).

Szerdán és csütörtökön tanítottam az estiseket, olyankor egész nap az iskolában voltam. Nyilván egy idő után rászoktam, hogy ott is csak úgy érezzem, kóválygok, mint egy árnyék. Bár az is jó a tanításban, hogy az ember nem lehet igazán ilyen, mert tanárként mindenki tudta róla, hogy kicsoda, mit csinál, nem teljesen átlátszó, legrosszabb esetben is olyan, mint az intézmény egy része, mint a táblák vagy a székek. Nekem nem a legrosszabb eset jutott, kedveltük egymást a diákokkal, és akadt néhány kollégám, akivel nagyon jól elvoltam, össze is barátkoztunk. Természetesen a dohányzás volt a közös nevező és tér a kommunikációhoz. Hozzájárult, hogy a magyar szakosok egy külön szertárban éltek, nem a nagy tanáriban (ami igencsak szerencsés volt). A szertárban voltak a töri térképek is, az asztalom is, nem kellett negyven kolléga vizslató tekintete előtt létezni, szünetben meg úgyis általában rohantam le a dohányzóba, hogy találkozzak azzal a három-négy emberrel, akit nagyon szerettem.

Csopaki János testnevelő tanár, tömeggyilkos kinézettel (mindig egy tyrannosaurus rex jutott eszembe az arcáról), régebben birkózott és keményen ivott, mostanra teljesen abszinens, ezt képtelenül nagy akaraterő megnyilvánulásaként értem meg. Negyvenes évei végét taposhatta, rendkívül intelligens ember húzódott a robusztus külső mögött, ez leginkább sakkban nyilvánult meg. Idővel rákaptam, hogy az esti óráim előtt eljárjak az iskolai sakk-szakkörre, a néhány sakkrajongó tanárral játszani, Csopaki volt köztünk messze a legjobb. A „K”-s osztályom osztályfőnöke volt, úgy bánt a válogatottan tróger gyerekekkel, mint valami nagymama, sose hozták ki a türelméből, maximum elröhögte magát. Sokat segített a beilleszkedéssel, pedig akinek a helyére jöttem, az élettársa volt. Némi igazán kíméletes gúnyolódás után támogatott, mikor eljártam gyúrni a suli konditermébe, ingyen, ha rá tudtam venni magam, hogy a diákok között, azt a dögunalmas marhaságot csináljam, hogy ilyen-olyan súlyokat emelgessek, mondjuk háromnegyed órán át, hetente kétszer.

Brenner Peti csak pár évvel volt idősebb nálam, festőművész és művészettörténész tanár, vele tudtam beszélgetni költészetről, Hamvas Béláról és ilyesmiről. Beteg humorú Holló-színház és Monthy Python rajongó, kicsit pöszén beszélt, hülye pulóverekben járt, ösztövér, két méter magas, rövid szőke hajú, babakék szemű, érzékeny lélek, művészet-tanár, gondolom mindenki buzinak nézte. Pedig tíz éve volt barátnője. Elmesélte valami katartikus élményét egyszer ebédkor, mondtam neki gúnyosan, „írjál belőle verset”, mondta, „verset, ne viccelj, nem vagyok én buzi”. Vele eljártunk sörözni, voltam kiállításain, ő meg felolvasásaimon.

Joli, egy kicsi, fehér hajú, csillogó kék szemű matektanárnő, mindenki nagymamája, valamennyire nagyot hallott, így üvöltve beszélt. Sokat mesélt a fiatalkoráról, vagy a falujáról, például kislányként ismerte Maléter Pált, akinek a műrepülés volt a hobbija, és a kis Jolikát is elvitte egyszer egy próbarepülésre kétfedeles szárnyú gépén. Joli özvegy volt és a fia is meghalt, lánya szintén matek tanár volt és az iskolában tanított, vele csak év végén barátkoztunk össze, mert nem dohányzott.”

Csudálkozunk az életen

Ha mosolyog, mosolya csupa csillag,
De ha szomjazom, akkor friss patak,
Az én kedvesem az egeknek nyílhat,
De megcsókolni csak nekem szabad.

Haja szurokkal elkevert arany,
Harmatos erdők az ő szemei,
Küszöbe elé terítném magam
Lábtörlőképpen, de nem engedi.

Szavunk zugában megbuvik a csók,
Testvéreihöz lopva jön ide…
Mező álmodhat össze annyi jót -
Az én kedvesem a füvek szive.

Este a csókok megszöknek velünk
S végigfutván a világi teren,
A hajnali égre leheveredünk
És csak csudálkozunk az életen.

(József Attila)

“Végül pedig heti öt órát tartottam egy „k”-s, azaz kötelezően besorolt taníttatású szakmunkás osztályban. Válogatott csapat. Csak néhány alaptípust említenék. Bogdán Imi, nagydarab, hangos cigány srác, az egész iskola egyik réme, állandóan a kirúgás szélén. Előfordult, hogy megállt előttem, az arcomhoz egy centiméter közelségbe tolta az arcát, hogy „mi lesz, miért mi lesz”. Elvigyorodtam, megveregettem a vállát, „gyorsan üljél le”, vigyorgott, leült. Vagy irodalomóra elején a táskájából egy fekete, acél viperát tett kinyitva a padjára és kezdte babrálni, „villámgyorsan tedd azt el”, valamit magyarázott, kicsit még szidtam, mint szódás a lovát, megadóan összecsukta a viperát, azaz a padlóhoz veregette, döngött tőle az emelet, így már befért a sporttáskájába (mindig valami edzésre készült, foci, talán vízilabda). Imi mindamellett ártatlan lélek volt.

Okosan úgy osztották be az órarendet, hogy pénteken utolsó két órában legyen dupla irodalom a K-s szakmunkás osztállyal, ezen már csak röhögtem, és kínomban filmklubot rendeztem nekik minden pénteken. Néha gyenge marhaságokat néztünk, amit ők hoztak (persze akartak pornót is, meg emlékszem egy teljes órát kitöltő vitára Imivel, mikor győzködött, hogy a Fűrész című horrorfilm harmadik részét nézzük meg, mert igenis az kapcsolódik a tananyaghoz, van építő pedagógiai tartalma). Viszont sok mindent megnézettem velük, például meglepő sikert aratott a Szép remények című Dickens-adaptáció, vagy a Zongorista, amit néma kussban néztek végig ezek a megátalkodott gonosztevők, sőt, Imi még el is sírta magát. Történelmet is tanítottam náluk, így hát megnéztük a létező összes háborús filmet. Csak pénteken, hiába győzködtek, hogy mindig videó legyen óra helyett.

Heti két óra történelmük volt velem. Ebből aztán három lett, mert rájöttem, hogy nekik irodalmat egyáltalán nem lehet tanítani. A slágeres dolgok nagyon gyorsan elfogytak, (tankönyv és tanmenet eleve egy rossz vicc) József Attila, Radnóti, néhány mese, novella, vers. Avagy inkább nagy témák, például háború, erőszak és szerelem, még az utóbbival foglalkoztunk a legtöbbet, írattam velük fogalmazást, mint általános iskola alsóban (a szintnek megfelelően) ilyen címekkel, mint „Mit szeretnék én az életben”, vagy „Milyen az ideális nő”, le is írták ákombákomos betűkkel, képtelen helyesírási hibákkal. Egyszer otthon javítottam történelem dolgozatukat, anyám belenézett, nevetni kezdett, milyen aranyosak, „kitörik az első világháború”. Szóval a magyar tettetése hamar elfogyott, végül maradt a filmnézés és a történelem.

Először elmeséltem nekik a huszadik századot. Az első világháborúnál Bogdán Imi kikelt magából, hogy cigányok biztos nem harcoltak, mondtam, dehogynem, miért ne, mondta dehogyis, vagy ha igen, röhögött, biztos csak odalopóztak az ellenség mögé, és leütötték egy lapáttal (ez a teória később történész haverjaimnak is igen tetszett, mikor sztoriztam a munkámról). A huszadik század után nem volt mit tennem, elkezdtem elölről az egész történelmet, az ókori Egyiptomtól a mohácsi csatáig eljutottunk. Követelni ha követeltem, maximum hogy figyeljenek és maradjanak valamennyire csendben,  ez általában nem sikerült. Vicc volt az osztályzás. Néha előfordult a jegyek mögött valami teljesítmény, például írhattak otthon portrékat egy-egy történelmi figuráról, vagy ellenőriztem a füzetüket.

Tulajdonképpen nem is a Bogdán Imi féle srácok voltak borzasztók közülük, csak első ijedségre tűnt úgy. Imi nem volt egyedül; volt az osztályban még két hatalmas darab srác, akik főállásban kidobólegényként működtek. Egyikükkel össze is futottam egy kocsmában. Éppen Szancsóval maradtunk ketten egy nagy társaság utójaként, részegen, egy halom pénz az asztalon, röhögtünk, milyen lenne már, ha elvinnénk, mögöttünk ült két méterrel a hegyomlás felvigyázó, nézem-nézem (ami ugye nem túl ajánlott tevékenység), ez a Feleki Karcsi, akivel addigra, év háromnegyede felé olyan volt a viszonyom, mint egy csecsemővel. Dumáltunk egy kicsit, legalább kiderült, hogy miért alszik folyton az órákon. Egy másik srác, Lévai Misi is efféle kopasz szörnyeteg, évközben került hozzám, egyik órán épp nem lehetett mit kezdeni a díszes K csapattal, mondtam neki, hogy akkor hát eljött az ideje, meséljen, milyen a kidobóélet. És ő mesélt, legalább erre odafigyeltek a többiek is, parázs kis vita alakult ki, repkedtek a vezető maffiacsaládok nevei, én meg, mint általában, nevelési-életvezetési tanácsadásra váltottam, hogy ne akarjanak börtönbe kerülni, márpedig hamar és mindenképp odajutnak, ha elkezdik, mert buták a bűnözéshez, inkább szedjék össze magukat, és dolgozzanak rendesen, azzal is jól keresnek szakiként.

Az egész iskolát átitatta a nyomorult amerikai gengszterkultusz. A rappet én is szeretem, segített is elnyerni a srácok bizalmát, a Keresztapa sorozatot is megnéztük (Imi utána don Corleonénak hívatta magát, addig Roberto Carlosnak). Minden második srác drogdíler akart lenni (még az építkezésen volt egy srác, aki azt mondta, ő svindler lesz, röhögve kérdeztük, mi az a svindler, „hát tudod, adok-veszek, ilyesmi, egyszer láttam filmen”). Amennyire tudtam, alaposan elmagyaráztam, hogy ostobák a bűnözéshez, és ha elkezdik, villámgyorsan kerülnek a börtönbe, azt meg nyilván nem akarják, inkább hagyják az egészet.

Az Imi-félékkel ugyan nem lehetett bírni, mégis, valami kedves, állandó fegyverszünetig jutottunk. De a K-sok zöme rosszabb volt, a teljesen passzív, semmilyen kölkök, ők hozták mindig rám a teljes reménytelenséget, hogy a tanárság paródiája minden perc, amit ezzel az osztállyal töltök. Soha semmi nem érdekelte őket, ültek, mint a növények, walkmant hallgattak (ezért mindig kiröhögtek, hogy walkmannek hívtam a kütyüiket, ipodot meg csúcsmobilt, mindegy, fülhallgatóra kötötték magukat) várták, hogy hazamehessenek, bámultak baromi közönnyel, tizenhat évesen, szétfüvezett, zavaros arccal. Ha pedig megnyilvánultak, csak rosszabb lett, hihetetlen lelki nyomor került felszínre egy-egy villanásra.

Nem igaz a tézis, miszerint nincs aljas gyerek, legalábbis én láttam aljas gyereket. Semmi komoly oka nem volt rá. Szörnyű családja volt, de nem vészes a mezőnyben, ahhoz képest, hogy ez a srác, valamilyen Bálint, mennyire kilógott az összes többi közül. Annyira gonosz és rosszindulatú rezdülései voltak, hogy az néha karcolta a természetes valóságot. Sokszor kísértett a gondolat, hogy kikapom a padból és agyba-főbe verem, már csak a pimasz, rezzenéstelen kígyótekintete miatt is megérdemelte volna. Képtelenül trágár volt, a többi kollégával is, az a fajta ember, akinek nem is kell érteni a szavait, beszédének hangsúlyozása is elviselhetetlenül ordenáré. Egy idősebb, sokat látott angoltanár mondta nevelői értekezleten, hogy „Ez a gyerek egyszerűen aljas. Nem szoktam pont én ilyet mondani gyerekre, de ez az””

Töredék

Nem hagysz aludni

nem vagy itt, nem mintha

tudtam volna akkor is aludni,

réges rég, csak néztelek, kényelmetlen volt,

ritkán aludtam veled, olyankor inkább

tanultalak, elraktároztalak, mint nehéz

időre, télre valami gyümölcsöket

befőttnek, a szívem üvegében és forró

cukros vizében gondoltam majd megtartalak,

elviszlek és sokáig, vagy talán

soha nem romlasz meg.

Tél

Ilyenkor ha utazunk,

a buszablakból nézve

az út szélein tejszínű semmi

nyílik, beburkol, bezár minket

egyes-egyedül az útba.

Olykor fel-fellebbenő

függöny mögül, kilátszik

a havas föld lent és körös-körül,

enged a nincs, a köd, mellettünk fut,

láthatod, tompán felfénylenek,

részletekben a horizont:

körös-körül a fehér vizek.