Horváth László Imre Blogja

A FENEVAD HELYETT

A fenevad helyett ketrecbe engem zártak,
a barakkfalra ráégettem szöggel, mennyit kaptam,
ruletteztem a tengerparti nyárban,
ebédeltem az ördög tudja, kivel, frakkban.
Gleccserről a világ felét szemügyre vettem,
háromszor elmerültem, szétcincáltak kétszer.
Elhagytam az országot, ahol születtem.
Városnyi ismerős feledte el, hogy éltem.
Kószáltam a sztyeppen, mely a hunokra emlékezik tán,
azt hordtam ott, mi most van épp divatban,
vetettem rozst, kátránypapírral fedtem be a pajtát,
és bor helyett csak száraz vizet ittam.
Az őrök sötét pupillái álmaimba visszajárnak,
héját is megrágtam a száműzetés kenyerének,
torkom minden hangot kiadhatott, mi nem kiáltás;
suttogni kezdtem hát. Most vagyok negyvenéves.
Mit mondhatok az életről? Hogy hosszúnak találtam.
Amivel szolidáris vagyok, az a bánat.
De míg agyaggal nem tömik tele a számat,
ajkaim másra nem nyitom, csak a köszönet szavára.

1980.

“11.c. kevés taglétszámú osztály, csupa nagyképű, tunya kamasz. Egy szakmódszertan tanárom mondta még, hogy tíz-tizenegyedikben csak a hormonok zümmögése hallatszik. Stimmelt. Emellett etnikai olvasztótégely és katlan is volt a tizennégy kamasz osztályközössége. Az első padban például ült két barát, két zseniális, utolsó kis tróger, egyikük úgy festett, mint egy cigány herceg, másik pedig, mint egy miniatűr porosz krautjunker. Volt egy csúnya kövér gyerek, informatika-mániás, mint közellenség funkcionált, sistergett a levegő a gyűlölettől, mikor megszólalt, a két jómadár ilyenkor reflexszerűen, egyszerre fordult hátra és üvöltve, az öklével fenyegette meg, általában halálosan. Védtem a srácot, amíg lehetett, de igazság szerint én is hamar megutáltam, mert egy nagyképű kis féreg volt, aki cöcögött, ha irodalomról vagy filozófiáról beszéltem, vagy Istenről, művészetről, kultúráról, olyanokat mondott, hogy én ezt nem gondolhatom komolyan, a szerelem és minden más csak kémia, fizika, és főleg mechanika, mindenek fölött informatika. Vicces volt, hogy ilyenkor nem kellett felemelnem a hangom (csak néha keltem ki), mert az első padból már fordultak is hátra ketten öklöt rázni, a maguk módján álltak ki, véletlenül, a költészet mellett.

Volt itt két lány is, egyikük egyszerű kis állatka, másik valami jó gimiből keveredett ide, természetesen színjeles volt. Eleinte őt is üldözték (nem lánynevelde egy ilyen gettós műszaki iskola), ontották a leggusztustalanabb ajánlatokat és beszólásokat, percenként lekurvázták, hiába szidtam le üvöltve őket, csak vigyorogtak („de Tanáár Úúr”). Ez a lány, Veronika viszont hamar a szolgáivá tette a fiúkat, mert nem vett fel semmit, viszont visszaosztott. Nagyon intelligens és neurotikus lány volt, feketére festett szem, száj, ruha, megdöbbentően értelmes gondolatok és sületlenségek királynője (néha egész órán azt az egy szót hajtogatta, hogy „cica” mint egy elmebeteg). Ő és egy másik srác csináltak rólam digitális fényképezővel óra után portrét az osztályteremben, irodalmi folyóiratba kellett, átküldte fájlban, mellékelve egy cicás képet is. A másik srác ugyanolyan volt, mint Veronika, igazából saját magamra hasonlított, kamaszként én is ilyen idegesítő jelenség lehettem, minden ok nélküli kiválasztottság-tudattal, zavartsággal, hisztikkel, és néhány reménykeltő és sok reménytelen verselemzéssel, aki látványosan alszik az órákon és megpróbálja kioktatni a tanárt.

A 11. c.-vel is szerettük egymást alapvetően, nem ezzel volt a gond, csak órát nem lehetett náluk tartani. Így afféle irodalmi szabadfoglalkozásokká alakult az időnk. Sajnáltam, hogy nem elejétől tanítom őket, talán akkor lehetett volna alapozni és harmadikra már rendesen összhangot találni (bár abban az évben a Mészáros Lázárban hiába lett volna összhang meg akár négyéves munkakapcsolat). Mert zömmel valahogy mégis érdekes órák kerekedtek, jól szórakoztam én is. Például Az ember tragédiája felolvasásakor, mikor Ármin, egyik kedvenc tanítványom Veronikával olvasta a záró részt, „Anyának érzem, oh Ádám, magamat. Mit tegyek?” mire Ármin: „Vetesd el”, (nyilván nem látta át a poén filozófiai mélységét, de így még jobb volt).

Kovács Zoli , a cigány herceg, egy egész intelligens srác oszlatta el a maradék illúziómat is a költészet és főleg a költők általános megítéléséről,  nem is a primitívebb, „Tanáár Úúr, tudja hol van Ady? Kérdezze meg, kérdezze meg!” Tíz perc után, mikor nem bírtam tovább „na jó te kis patkány, hol van?” „Alattam.” (mindehhez a szokásos amerikai gettófilmekből eltanult mozgáskultúra). Hanem mikor Juhász Gyula kapcsán megkérdeztem, hogy komolyan, mi a baja a költőkkel, „hogy nyavalyognak, rabszolgák, vesztesek, csicskák”, részben találó volt, röhögni kezdtem, és kérdeztem, hogy miért, én is ilyen vagyok, ő is röhögni kezdett, hogy ne haragudjak, hát nem tudta hogy én is írok verseket. Tanulságos eset volt, de hát például Adynál is hiába mondtam, hogy végre egy költő, aki oltja a nőket, nem pedig virnyog miattuk, ez se szimpatikus? Ettől sem hatódtak meg a srácok, nem érdekelte őket a költészet, mert nem érdekelte őket semmi, legnagyobb bajuk a semmi volt, hogy mindenhol ezt öntötték a nyakukba, és már a szájukig ért, fuldokoltak a semmiben, az egész igénytelen, ordenáré korban, amiben sikerült kamasznak lenniük.

Így is akadt néhány sláger persze, az irodalom eléggé elpusztíthatatlan (a vandálok annak idején azért durvábbak lehettek, mint ma a kereskedelmi tévék). Csáth Gézát, Hemingwayt nagyon bírták. Amúgy mindenben találtak szerintük valami lényegileg röhejest, például az egyik primitív marha Móricz után év végéig minden órán elmondta, (természetesen minden összefüggés nélkül) „hallgató ember vót”. Vittem nekik kortársakat is, Petri Hogy elérjek a napsütötte sávig, még őket is igénybe vette, én meg röhögtem hogy most mit játsszák a prűdet, mikor éjjel-nappal pornót néznek, és tizüknek mocskosabb a szája, mint egy kozák lovasezrednek együttvéve, inkább figyeljenek, miről szólhat a vers. És vittem be verseket a haverjaimtól, főleg Artúr versei jöttek be, persze, jó kis slágeres képzuhatag, főleg a Petri-emlékverse, azt kétszer is felolvastatták, meg elkérték. Engem is olvastak interneten, utolsó órára kikövetelték (helytelen lenne a kikönyörögték szó velük kapcsolatban), hogy bevigyek egy pár saját verset, meglepően tetszett nekik, csendben végighallgatták, alig gúnyolódtak.

Akadt természetesen négy-öt hihetetlenül primitív gyerek az osztályban, tulajdonképpen csak ők jelentették a problémát. Mert bármilyen zavart egy okos vagy átlagos diák, általában le lehet nyűgözni irodalommal és történelemmel, valamint egy-egy alapvetően udvarias diáktól igazán nem kell sziporka, jó érzés tanítani, látni, ahogy hónapról hónapra többet tud, jobban megért dolgokat, az agyában új terek nyílnak, miattam. Viszont ez a négy-öt kölök az a fajta, aki ostoba és rosszindulatú is, akiből kemény fegyelemmel és semmi egyébbel lehet embert csinálni. A mindennapos válasz, arra a tanári utasításra óra elején, hogy nyissátok itt meg itt ki a könyvet: „biztos hogy nem”. Semmit nem lehetett velük kezdeni, beírás és egyebek a röhej kategóriájába estek.

Ez a típus határozta meg az iskolát. A rothadás legfőbb oka a napi politika volt, az igazgatóság azt gondolta, ha hulladéktároló leszünk, majd irgalmat gyakorol a kormány és nem zárnak be. Valamint ugyanaz a gyerek, aki feláll órán és késsel megfenyegeti a fizikatanárát, állandóan a jogairól és az ombudszmanról beszél, és teheti, mert újabban a tanár a hibás mindenért. Akkoriban jöttem rá, mennyire kiaknázta az oszd meg és uralkodj elvet a kommunizmus. Szembefordítottak az állítólag istenített népen belül mindenkit, akit csak lehetett, vidéket-fővárost, értelmiségit-munkást, társadalmat-orvost, társadalmat-rendőrt, társadalmat-tanárt. A megosztás politikája túl kényelmes, hogy ne folytassák, főleg ha nincs semmi egyéb ötletük, márpedig az aztán nem volt nekik ezekben az években, már majd két évtizeddel a rendszerváltás után sem.”

“Egy évig tanítottam, ez volt a leghosszabb idő, amit egy munkahelyen töltöttem. Huszonhét éves leszek egy hónap múlva, nyilván sehol nincs tízéves munkaviszonyom. Viszont az az egy év öttel ért fel, szakmai gyakorlatot tekintve, a tapasztalat csak úgy zuhogott rám.

Legjobb az esti tagozat, ott nem kell fegyelmezni. Felnőtt emberek ülnek be munka után, olyanok, akik érettségit szeretnének, nem áll távol tőlük az alázat, tisztelet. Érdekes, hogy akkor éreztem magam tényleg tanárnak, aki a szakmáját végzi, mikor nálam tíz-húsz évvel idősebb embereknek tartottam órát. A nehézséget az anyag jelentette, magyar irodalom és nyelvtan érettségi előtti utolsó évben, minden tételt újra át kellett vennem a két osztállyal, az előző évekből nem emlékeztek sok mindenre, és nem éppen atomtudósokból válogatták őket össze.

Szerdán és csütörtökön este nyolcig volt velük órám, szünetekben együtt cigarettáztunk. Nekem problémát jelentett, hogy nem tudtam magázni senkit, akit tanítok. Nem akarok még arra is koncentrálni. Talán majd egyszer rákapok, de első évben nem terheltem magam. Ez nappali kis suhancoknál egyértelmű, nem probléma, estin kicsit kényes, úgyhogy mindkét osztálynak előadtam, hogy tegezni fogom őket, de mivel felnőttek, visszategezhetnek.

Senki nem tette, soha. Nagydarab, negyvenes fickót vontam felelősségre, hogy mi az, hogy nem hozol füzetet, meg szöveggyűjteményt, „ne haragudjon tanár úr, ígérem jövő hétre lesz”, „Jól van, semmi gond, legyen, most meg ülj át és nézd a szomszédodét. Neked sincs, hát ezt nem hiszem el. Tegye fel a kezét, akinek van, aztán üljetek úgy. Schmidtné, legyen kedves kezdeni a verset.” (az idősebb nőket azért még én sem bírtam letegezni).

A 12. s. néhány tanulójával elmentünk sörözni is. Akadtak érdekes figurák. Mindig volt egy-két bukott zseni, főleg lányok, elitgimiből kerültek ide, nehezen kezelhető kiskamaszok lehettek, estin, nappalin is akadt belőlük egy-egy, éltanulók, tulajdonképpen csodák voltak abban a közegben. Tekintve, hogy itt műszaki szakmákat osztottak, nem sok lány járt az iskolánkba, azok közül is kevés szép, persze estin akadt néhány csinos, vagy olyan is, aki egyenesen egy nimfára hasonlított. Ezek a kis diáklányok apai érzéseket keltettek bennem, semmint bármi mást, aminek azért inkább örültem. Egyszer összefutottam egyikükkel, őt még a gyakorló gimnáziumban tanítottam pár hétig, a Blahán láttam, barátnőivel ácsorogtak, vigyorgott, köszönt, én is, épp Johannával sétáltunk, mondtam hogy ki ez, meg hogy milyen aranyos, mire mondta, hogy ugyan már, nincs romlottabb egy tizenhat éves lány gondolatvilágánál.

Estin szerdán és csütörtökön, hat körül kezdtem, dupla órák nyolcig. Délután az iskolában pöszmögtem, készültem a következő hét anyagaival, eljártam sakkozni a kollégákkal, vagy kávézni a kolléganőkkel.

A nappalisok voltak az igazi kihívás. Négy osztály, három szakközépiskolás és egy szakmunkás.

A 9.b osztályban történelmet tanítottam, ezt nagyon szerettem, részint itt még lehetett fegyelmezni, órát tartani, a téma is egyik kedvencem, ókor (főleg Rómával foglalkoztunk).  Harmincan voltak, már csak az alapzaj is lefárasztotta a tanáraikat. Kedvencem egy pimasz kiskölök volt, kiköpött Regős Bendegúz, így is hívtam. Érdekes emberek itt is akadtak, például két nagydarab srácról kiderül, már tizenhét évesek, ez a harmadik helyük, az előzőekről kirúgták őket, „ez a suli hulladéktároló, nem tudta, tanár úr, ide mindenkit felvesznek” mondta kórusban az osztály. A 9.a.-ba nem járt egyetlen lány sem, amit persze fájlaltak, így viszont senkit nem zavart, hogy az ókor háborúit alaposan átvettük. Általában jó órák voltak, Spartacus-féle lázadás során például azt játszottuk, hogy ha foglyul esnek az ókori Rómában, ki milyen rabszolga lenne, a rosszak mehettek bányába az erősek gladiátornak, a jók és véznák meg írástudónak és házi szolgának. Imádták a srácok.

Humoros gyilkos voltam náluk, amilyen lennék is, főleg történelemtanárnak, keményen követeltem, sokat feleltettem, írattam (főleg másnaposan, hogy túléljem az első fél órát „mindenki vegyen elő egy papírt” Szancsó szerint a világ legaljasabb mondatainak egyike).

Félévkor jópáran buktak, év végén talán egyetlen ember, aki jövőre újra kezdi majd az elsőt, tehát csak melegedni járt be, és ezt a szemembe is mondta, tunya malacképű srác, teljesítettem kérését és megbukhatott év végén is. Lelkem mélyén vajszívű vagyok, amíg lehetett, titkoltam. Mellette jó hangulatú órákat tartottam, sztoriztam inkább, elég volt havonta két órán felpörgetni a tempót és átfogóan végigmenni egy-egy szakaszon, a többin lehetett kibontani, így maradt idő, hogy például filmeket nézzünk, a csatajeleneteket percenként megállítottam és elmondtam, mi van a pajzsokra festve, vagy miért pont ezt a fogpiszkálót használja a tábornok, vagy egyéb fontos apróságokat. Keddenként az osztályfőnökükkel együtt kosaraztunk az osztállyal. Az iskola mezőnyében még velük boldogultam el legkönnyebben a nappalisok közül, leginkább azt sajnálom, hogy őket nem vihettem tovább érettségiig, amikor bezárt az iskola, aranyosak voltak, ők is keseregtek, hogy jövőre miért nem én leszek a töritanár, micsoda disznóság, ezt nem mondhatom komolyan.”

(Nyíri Zsolt fotója)

Petri György

MOSOLY

Meg fogok halni. Nem is oly sokára.
S ez olyan könnyű szédülettel tölt el,
mint ifjúkoromban – kezdő dohányost -
az erkélyen reggelente leszívott
első néhány slukk. Ez azóta elmúlt,
persze, ahogyan elmúlt annyi minden.
Hovatovább csak egy maradt velem,
de az igen, Istennek hála érte!
A szem mohó, éhes kíváncsisága,
a nézés gyönyöre, hogy minden látvány
a maga más-más módján színöröm:
egyforma szép a szurok és a csurgatott méz,
és egy kazánház tekergő csövei
burkolva üveggyapottal és sztaniollal.
vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyők közt
és a levegő üveghidege. Egy eldobott
üres cigarettásdoboz céltalan zörgő
összevissza szálldosása az út betonján
a változó szél szeszélye szerint. A mosoly
egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán,
a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny,
valamint a feszes húsú ifjú leány
csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje,
miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat,
ám ez nem baj: a szépség
fűszere és forrása – a hiba.
De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába,
és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól
iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze -
Mert az angyal a részletekben lakik.

„Akadtak napok, nem kevés, amikor egyedül dolgoztam, és tulajdonképpen ez volt a jobbik verzió, mászkáltam az üres emeleteken (néha összefutottam egy-egy román brigáddal, durván néztek ki, de kedvesek, szinte udvariasak voltak (kicsit vigyázni kellett a holmira, azt mondták, ha leejted a kalapácsot, nem koppan, mert még esés közben ellopják). Vágtam a falat, napi átlag tizet (tehát néha húszat, néha meg cirka négy darabot, kettőt délelőtt, kettőt délután).

Kiültem a hőségre, szertartásosan megreggeliztem, cigarettáztam a teraszokon. Idővel kiműveltem magam a kummantóhelyeket illetően, legjobbak a tetőtéri háromszobás, folyosóvégi lakások voltak, óriási terasszal. Madár se járt arra, a kisfőnökök is nagyon ritkán. Ők ráadásul elég szerencsétlenek voltak, mindkettő a maga módján teljesen alkalmatlan, egy húsz év körüli kis selyemfiú, meg egy negyvenes primitív melós, aki magyarul is alig tudott megszólalni, bár hát ez volt az anyanyelve – sokat röhögtünk az ilyesmin, ha amerikai típusú önéletrajzot kérnének itt, van akinek azt kellene beírni, beszélt nyelvek száma: nulla.

Rosszabb volt, mikor a suhancokkal kellett együtt dolgoznom. Egy testvérpár, Béla és Józsi, az egész brigád agyára mentek, két nagyképű, buta suttyó. A suttyó jelző Hegedűs Bandi terminusa volt, ő mondta idővel, hogy ha sokat emberkedik ez a kettő, elbeszélget az egyik népes ukrán brigáddal (neki magyar volt az anyanyelve, igazság szerint az egyik egyetemi szakja is, de perfekt volt ukránból, meg még törte a németet és az oroszt), hogy szidták az anyjukat, az ukránok téglával fogják dobálni Józsit meg a haverjait. Akik egyébként egy reggel valóban szidták őket. Lent ácsorogtunk a raktárunk előtt a garázsszinten, az ukránok, tíz-tizenöt szurtos kis törpe, a bejárat környékét falazták, Józsiék meg őket mocskolták egymás közt üvöltözve, mondtam nekik, legalább csendesebben, ha jót akarnak, nem tudhatják, ért-e közülük valaki magyarul, meg egyébként is, két órával mielőttünk itt gályáznak szerencsétlenek, mit nézik le őket, pont éppen ők. Erre, hogy ezektől nem félnek, és a cigányoktól se, itt van Zsolti, ő ilyeneket eszik reggelire. Zsolti tényleg kétméteres Góliát volt. Csakhogy Káin Petinek igaza volt, amikor azt mondta, mit vannak úgy nagyra ezzel a málé Zsolti gyerekkel: nagy ember, nagyot esik.

Egyik reggel egy galamb szállt be a raktárunk mögötti belső folyosóra (nyilván, mivel madárfóbiám van, nem voltam túl nyugodt ettől a ténytől, a pinceszint is mindig tele volt velük, egyszer meg az egyik lakás erkélyén találtunk egy széttépett példányt, Halász Viktor szerint nem is macska, hanem valami vércse vagy ilyesmi kaphatta el, őt nem zavarta, engem annál inkább, kavargott a gyomrom). Nos, a pincében, mikor felhívtam a figyelmüket rá, Józsiék rohantak hátra a galambhoz, és eltörték a szárnyát, „mint a javítóintézetis óvodások” csóválta fejét Káin, én meg kérdeztem Józsit, hogy lehetnek ilyen aljas patkányok, mire ő, „hallod, én még meg is ragasztottam a szárnyát purhabbal” (a purhabot szigetelésre és az ajtókeret rögzítésére használják, gyorsan kötő műanyag).

Mivel nyolc óra maga az örökkévalóság, unalmamban beszélgettem néha ezekkel a srácokkal is. „Te tényleg tanár vagy?” Aztán elmesélték az iskolai élményeiket, sőt, (ami kezdett abszurddá válni idővel), mindenki meggyónta az irodalomhoz és általában a tanáraihoz való viszonyát, lesütött szemmel töredelmesen bevallottak mindent, én meg vigyorogva feszengtem, „jól van na”. Néhányan fölösleges káromkodások tengerébe ragadva próbáltak saját létüket elemző beszélgetésbe bonyolódni, mint például „geci, érted, bazmeg, én nekem, hogy is mondjam, geci, hát nincs ilyen műveltségem, geci, nem vagyok olvasott, érted, geci, nincsen olyan nagy szókincsem, geci” hát, tény ami tény, gondoltam, és csodálkoztam, hogy ennek a mondatnak tényleg sikerült így elhangoznia, mint valami groteszk tünemény. Csomagoltuk ki a funérlemezből készült ócska ajtókat a kartondobozokból, összeszereltük és tettük a keretükbe. Előtte napokig hordtuk a raktárból a szobákba, az elég fárasztó volt, összeszerelni viszont, mint a Lego, elpepecseltünk vele.

…

Voltak pillanatok az építkezésen, amiket valószínűleg nem fogok elfelejteni. Egyszer, még ajtóhordás közben, délután kettő fele, Hegedűs Bandival ücsörögtünk és cigarettáztunk az egyik, Király utcára néző teraszon. Akkor valahogy azt mondtam „jó volna egy tisztességes élet” Bandi meg valami hasonlót morgott meg bólintott. Segédmunkások voltunk, pihentünk egy tetőteraszon a belvárosban, megszakítva az egész napos ajtócipelést.

A másik jóval később, már szeptemberben történ. Még hőség volt kint, gyönyörűen sütött a nap. Azt hiszem szombaton, mert nagyon kevesen lézengtek az épülő lakóparkban. Halász Viktorral egész nap együtt Legoztunk az ajtókkal, ebédszünetre se mentünk le (pedig azt nagyon szerettem, hatalmas étvágyam volt a munkától, és félóra nyugalom, táplálkozás után kávé és cigi). Most nem mentünk le, tetőtéri teraszos lakásban dolgozgattunk, közben beszéltünk irodalomról, mondta, miket fog szavalni színművészetis felvételin, aztán valahogy Pilinszkyről dumáltunk, ő is nagyon szerette az Apokrifet, tőle kaptam egy felvételt, amin a költő maga mondja el, Viktor zseniálisan tudta utánozni. „Egyébként itt van nálam, nem hallgatjuk meg?” – kérdezte, én meg mondtam, persze.

Kimentünk a teraszra, rágyújtottunk, megfeleztük a fülhallgatót, és hallgattuk, ahogy Pilinszky mondja a nagy verset, a kedvenc versemet, aminél kérlelhetetlenül tragikusabbat és szebbet nem lehet csinálni. Hallgattuk a hőségben, az építkezés közepén, néztük Budapest tetőit, a közeli Bazilika tornyát, cigarettáztunk, lebegtünk a terasz korlátjának dőlve. Hallgattuk a vékony, reszkető férfihangot, aki az ember minden fájdalmát és elhagyatottságát pontosan és kedvesen elmondta nekünk. Amikor vége lett, megköszöntem Viktornak, ő meg nekem, eltapostuk a cigit, folytattuk a munkát.”

Utánanéztem a neten, anno a mai Central Passage nevű épületet építettük, a Király utca és a Rumbach Sebestyén sarkán. Ilyen lakásokban kummantott a költő:

Pilinszky János

Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

Az úszómedence

Október elején otthon volt

hétvégén, szépen sütött a nap,

az őszt szinte nem is lehetett még

érezni, elhatározta, lesétál a kisváros

tanuszodájába, mindenképp jót fog

tenni az úszás, a séta is, hét közben

alig mozog, ledolgoz most valamit

a szokásos bűntudatból, a hosszú séta

után megérkezett, megvette az egész

árú felnőtt belépőt, kölcsönzött úszósapkát

is, ahogy mindig kénytelen volt, mert korábban

elmulasztotta, hogy vásároljon valahol egyet

saját magának, átöltözött, meleg vízzel

lezuhanyzott, a medence vize mégis kellemes

volt, magasabb hőfokú, mint várta, bátran állta

az első néhány úszástempót, a kisebb borzongást,

utána már csak számolni kellett, huszonöt

méteres a medence, negyven hossz kell, hogy

kiteljen egy kilométer, emberes adag,

ezt a célt tűzte ki maga elé, nehezen aludt

el előző éjszaka, ki akarta fárasztani

a testét, és mondani is akarta majd

később, ha kérdezik, hogy „ma úsztam

egy kilométert”, lassan teltek a hosszak,

néha azt gondolta, belekeveredett a számolásba,

ilyenkor inkább rászámolt, szigorú volt magával,

legyen több, de semmiképp sem kevesebb,

főleg egy lányon gondolkodott, vagyis inkább

hagyta, hogy az emlékezete lustán elbíbelődjön

az utóbbi néhány nap eseményein, azon kívül

idegrendszere háborúk és versek nyomát kutatta

magában, történeteket ismételt át, vagy alakított

tovább, mintha ételekről merengene, teltek a hosszak,

a harmincnegyedik környékén ötlött fel benne

a játék, ami végül nem hagyta nyugodni, annyi

évet fog élni, ahány hosszat képes ma, itt és most

leúszni a medencében, új számítás kezdődött

a negyvenedik hossz után, mindenképp el akart

jutni ötven évig, élvezte a játékot, ahogy olyan

évek jöttek, amiken még soha nem álmodozott,

akkoriban hányadik regénye, drámája készül el,

milyen gyerekei lesznek, mikor lesz együtt már több

ideje a feleségével, mint amennyit összesen leélt

életében eddig egyedül, hetvenkét hosszat bírt, ilyen

lehet ilyenkor már, gondolta ironikusan, kényelmetlen,

a klóros víz marja a bőrét, vizelnie kell, több mint

egy órája úszik, (néha a hátára fordult, az

nagy megkönnyebbülés, rendkívül kényelmes,

csak nem látja addig, hogy merre és hogy halad),

hetvenkét év bőven elég lesz, remegő tagokkal

kikászálódott a medencéből, az öltöző felé

tartva holtan esett össze, előtte

még rájött, mit rontott el.

„…

Most is azt mondták, mint tavaly, csak odébb viszel néhány ajtót, vagy adogatod a csavart a szakiknak, nem fárasztó. Ehhez képest falat kellett vágni kézifűrésszel. Falat kellett fűrészelni.

A feladat maga keserű osztályharcos drámából eredt: a legenda szerint a fővállalkozó fia, egy nagyképű huszonegy éves suhanc rosszul mérte ki az ajtókereteket az egész épülő lakópark összes lakásában. Semmi baj, kiutaltak a segédmunkásoknak néhány itong-téglavágó kézifűrészt, és berajzolták mindenhol a fölösleget, amit le kell vágni. B,C,D blokkok 7 emeletén, emeletenként 13-19 lakásban.

Hanza Gáborral kezdtünk érdemben beszélgetni a kummantásról. A brigádban a bölcsészkart megjárt elemek ez évben is aránytalanul nagy számban képviseltették magukat. Erős kifejezés lenne, hogy ez a tény emelte a munkamorált, de mindenképp kellemesebbé tette az időölést, és elengedhetetlennek bizonyult a kummantás elméleti alapjainak lefektetésekor.

…

!A Kummantásról!

…

Hiszen, bár az építkezéseken (is) tengernyi az ösztönös, nyersen, de rendkívül elhivatottan kummantó, mégis, a nagy téma és életstratégia kodifikálásához nem árt valamilyen egyetemi diploma (metafizika, pszichológia, antropológia, teológia és voltaképp az összes tudományág hozzászólhatna, hiszen a kumm, ez az őserő, mindennel összefügg, mindent átfog).

Mi a kummantás? Ki a kummantó? Ez a szó, kummantás, azért is fantasztikus, mert olyan ige, mely az ige szófaj minden lehetséges verzióját egyszerre magában foglalja. A kummantás: cselekedetet – mely egyben annak az ellentéte. Tehát maga a nem-cselekvés. A munka időleges felfüggesztése, áltevékenységekkel való halogatása, az előle való állandó menekülés, bujkálás. A kummantás tudatosan gerjesztett történés – azaz egy idődarabka, melyet a nem-történés itat át. A kummantás létezés – a személyiség néma jajkiáltása. Nyugalmi állapot, mely teret enged a gondolatnak, kinek-kinek tehetsége szerint (lényege, magja a tolerancia és a szabadság, a kumm a nyugalom misztikus világenergiája: nem kér, nem követel).

A szó még megőrzött valamit a befejezettségből, valahogy egységnyi, hogy kummant valaki egyet (azon kívül, hogy az ürítést is felidézi, mely melós körökben helyén kezelt problematika, melynek kapcsán minden brigádban órákig képesek vitatkozni és sztorizni a tagok).

A kumantás kifejezés grammatikailag is magában foglalja, hogy már megtörtént a kummantás, mire kimondásra kerül. Folyamatként nehéz lenne ábrázolni, minden folyamat megzavarható, például pihenés közben felbukkanhat bármilyen kisfőnök vagy egyéb szörnyű tényező, a kummantás tehát inkább már a nevében is óvatos, babonás, mint ige, rögtön a régies, befejezett formába vágja magát, az eltelt nyugalmi időt tekinti biztosnak, tehát kissé melankólikus, a szimbolista költészettel rokon, a jelenét úgy éli, hogy akkor biztos benne, ha az már múlt idővé távolodott. Milyen megható is, mikor például egy segédmunkás lopva leteszi lapátját, leül talicskája mellé néhány áhítatos percre, cigarettára gyújt, a kumm fénye beragyogja arcát, ilyenkor kicsit Rimbaud vagy Baudelaire ő is, kényes, dúlt lelkű arisztokrata, a kummantás egyik névtelen, ismeretlen mestere.

Amikor Hanza Gáborral fűrészelés közben elkezdtünk merengeni a kummantásról, rögtön szembesültünk azzal a problémával, mely minden filozófiai világképnél felmerül, és végül minden vallás ebbe torkollik: a dualizmus, azaz kettősség.

Van a kummantás (volt és lesz), de nincsen munka nélkül. Ez eddig rendben is volna. Bár a munka rendkívül képlékeny fogalom. A kummantás ellentéteként csakis a szívvel-lélekkel végzett munka állítandó, amellyel a munkás azonosul is. Ez pedig, például véve a falfűrészelést, meglehetősen gyászos, felkavaró, az emberben lévő isteni szikrát meggyalázó tevékenység (láttuk szemeinkkel, és borzadtunk).

Elneveztük ezt a furcsa, távoli, másik létállapotot buzgolkodásnak, azaz buzgálkodásnak, hogy egy kis magánhangzó változtatással rátegyük védjegyünket, elidegenítsük a szót, biztosítva magunk számára a halhatatlanságot a kumm panteonjában (persze máshol felfedezték korábban, és közzé is tették – utolért minket az ismeretlen magyar tudósok sorsa).

Tehát két út, és akik ezeken járnak, egymás ellentétei, a két csoport, amire az emberiség felosztható: kummantók és buzgák.

Ez így persze sarkítás, hiszen ezernyi árnyalat és alcsoport létezik.

Csak néhány példát.

A kummantás, mint olyan, rendkívül erősen kötődik a fizikai munkához, a szellemi munkát (nem) végzőket Gábor kammereknek keresztelte el, mely hangalakját és fogalomrendszerét tekintve hasonlít a testvérkifejezéshez (kummantó), viszont hordozza a kamuzás, tehát a hazudozás plusz jelentését is, amely, valljuk be, a szellemi szektorban nélkülözhetetlen, míg az egyszerű kummantás univerzumában inkább csak afféle kiegészítés, csak a kummantó virtuozitását fokozza, nem is lehet fontos, hiszen a nyugalom e felkent papjai szemének a hazárdjáték nem kedves, a kockázatvállalás, ami a hazudozás nagyon is aktivitással terhelt tevékenysége során fennáll, a kummantónak egyáltalán nem kenyere.

Ha mégis van alcsoport, mely él vele: a buzgőrök. Még az elnevezés is arra utal, hogy ezek buzgáknak látszanak. De csak látszanak. Éles és parttalan a vita az ortodox, vaskalaposan passzivitást, elzárkózást valló kummantók és az újmódi, lenyűgözően, kifejezetten elegánsan kummantó buzgőrök között, akik azt hirdetik, hogy a kummantást vegyítsük az aktivitás látszatával, tehát tegyünk úgy, mintha buzgák lennénk, sőt, helyezzük magunkat előtérbe – közben persze ne végezzünk valódi munkát. Én azért (és Gábor is) inkább a régi vágású kummantók közé soroltam magam és hát láttatás, látszat, valóság – ezzel Platón és mindenki más is sokat kínlódott: hol a határ? Borotvaélen táncol a buzgőr. Ki mondja meg, hogy a látszatmunka nem munka? Ha felemeltem a fűrészt, tán nem emeltem-e fel? Ha levágtam egy darab falat, tán nem vágtam-e le? Jobb a biztos munkakerülés, mint e feltűnősködés, a biztonságkeresésnek ez a paranoiává duzzasztott, kifacsart útja, mely maga mögött hagyta az alapokat és szerintem érzékenyebb kummantóknál identitásválsághoz is vezet. Gábor nem értett velem egyet (napokig vitatkoztunk ezen), ő bámulatra méltónak tartja a buzgőröket, szerinte hibátlanul kummantanak, látszatbuzgálkodásukba csomagolva, csak az avatott szem veszi észre, különbözteti meg őket, a bátor keveseket, a buzgák tömegétől.

Az alapok tisztázása után keresni kezdtük a hagyomány nagy kummantóit. Ráébredtünk, minden fontos mitológiai alak közülük került ki.

Tíz évig ostromolták Tróját – több mint gyanús. Mi tartott ennyi ideig? Végül a legnagyobb kummantókat betették egy falóba (akik nem buktak le, holott több mint egy napig lapítottak egy szobor belsejében, amit ráadásul ide-oda vonszolt a tömeg, logikai hiba a történetben, hogy egyáltalán rászánták magukat, és éjjel kilopóztak kinyitni Trója kapuit, a sok buzga harcosnak, akik végül lerombolták).

Odüsszeusz volt a görögök legnagyobb kummantója. Nem véletlen kapott még egy külön eposzt, ő a hazautat is kinyújtotta tíz évre. Aminek a zömét eleve Kalüpszó szigetén végighenyéli. Aztán mesél magáról kalandokat. „Tanuk nincsenek, sajnos a legénység odaveszett. De nálam többet senki nem szenvedett, szirének meg szörnyek, meg minden. Higgyétek el. Hiszen én mondom.”

Isten hat nap alatt teremti a földet, micsoda lenyűgöző teljesítmény – ám ha megkapargatjuk kicsit a dolgot, Isten mindenható, tehát nyilván akár néhány perc alatt is elvégezhette volna a melót. És hát például elválasztani az ég vizeit a föld vizeitől, ez ugyan mit jelent? Kísértetiesen hasonlít a mi beszámolóinkhoz, mikor kérdezték, hogy mit csináltunk ma, tulajdonképpen hány ajtókeretet fűrészeltünk le a falból. Vagy ha már megteremti a növényeket, minek külön nap az állatokra és még egy az embereknek. Persze mi végképp nem hibáztattuk, ha ebéd után már nem volt kedve semmihez az égvilágon, vagy azzal kapcsolatosan.

Mielőtt a próféta szent olajjal királlyá keni Dávidot, elmegy az apja házába, kérdezi „Hol vannak a fiaid? Nem, nem ezek. A legkisebb.” „Ja, az kint kummant valahol a mezőn, a nyáj mellett”. A nagy király karrierje tehát úgy kezdődik, hogy nem találják sehol. Persze a pásztormunka eleve maga a permanens kummantás, nem véletlen, hogy a buzga Káin, a földműves áldozata nem kedves az úrnak, annál inkább a pásztor Ábelé. Végül az almaevést hagyjuk is. A kummantók nem szívesen beszélnek az eredendő bűnről, tekintve Ádám (és utódai) büntetését, a verejtékes munkát. Az Úr mindig is értett hozzá, hogy ott üssön vissza rajtunk, ahol fáj.

Amikor Jézus gyermek, sokat bolyong egyedül, sokszor hiába keresik, és mikor hazamegy, (ahogy Gábor fogalmazott), előhúzta a legnagyobb kummantószöveget: „hát nem tudjátok, hogy nekem Atyám dolgaival kell törődnöm?” Aztán nyilvános működésekor ő beszél a tékozló fiúról, a halászokat elszólítja a háló mellől, és az utolsó leheletig flegma a buzgákkal: „Te vagy a zsidók királya?” kérdi az a csinovnyik Pilátus, mire az Úr azt feleli „Te mondod.”

Gáborral megemlékeztünk a nagy kummantókról, akik már az örök építkezéseken bujkálnak. Újraértelmeztünk jópár közmondást és költői életművet, például József Attila: „A rakodópart alsó kövén kummantottam”, a közmondások közül „aki korán kel – hülye”.

Munkatársainkat kénytelenek voltunk osztályozni, hogy elkerüljük a buzgákat. „Figyelj, engem nem érdekel, inkább dolgozok rendesen, ha már csinálok valamit, érted?” így szónokoltak néha, és mi bólogatva hallgattuk, és attól a pillanattól ezek elől is bujkáltunk. Viszont tiszteltük a kumm szentjeit, akik hús-vér megtestesülésben kollégáink képében csak tették (vagyis nem tették) a dolgukat, ilyen volt például Munkakerülő Szent Zoltán, ő hasonlított a nagy kummantó-példaképre, Oszlopos Szent Simonra, aki egy oszlop tetején üldögélt egész életében, az Úr nagyobb gyönyörűségére.

…”

“November 8-án 20 órától Horváth László Imre A bolondok városa című kötetének felolvasó estjét tartja a Szöveg Színház és a dō csoport. Horváth László Imre a húszas évei végén járó költő, szerkesztő és tanár. A könyvhétre megjelenő kötete, A bolondok városa egyszerre merít el Budapestben és a költő emlékeiben. A szerző leleplezésére álljon itt egy részlet A bolondok városából:

„Egy kávéház előtt megálltam minap
Spinozáról nevezték el, mert
jól hangzik e név (és talán mert
ez a régi zsidónegyed és ő híres
zsidó bölcselő volt, úgy emlékszem,
megfér hát a híres templommal, és olyan
másik kocsmákkal, mint a Kék rózsa, amely
néven szintén mindig meghatódom kissé).
Zongoráztak a Spinozában, volt idő még
aznapi találkám előtt, itt gyújtottam rá, mintha
várnék, ne legyen kínos, hogy egyszerűen
csak hallgatózom. Megfigyelted-e már,
ahogy öregszel, egyre inkább nem érzel semmit,
esetleg csak a múltad jut eszedbe, de jelened nincs,
hogy’ ünnepeled az ilyet, mikor mégis meglep valami
hangulat, mennyire el tudod különíteni ritkasága miatt,
mintha sivatagban osztanád be a vizet,
órákat kivégzésed előtt:
az ég szeletét felhőkre cellád ablakából,
ahogy változnak, úgy érzed,
csakis téged vigasztal,
szórakoztat az Isten.”

Előadók: Alexics Rita, Bándi Ágnes, Boda Péter, Hajek Csilla, Pál Dániel Levente és Szántai Edina
Gitáron közreműködik: Kun Szabó Márton
összeszervezte: Szántai Edina

támogatók: Orkesztika Alapítvány-Mozdulatművészeti Stúdió, szinhaz.hu, prae.hu”