Horváth László Imre Blogja

Mulatságodul

„Kölykösen úszóak szemeink” (Ady)

Álmodozom. Nem leszek: ez biztosan
lobot vet benned, a tűz felprédál
majd minden levegőt folyosóidról.
Most még csak apró madarak
pusztulnak el sorra a szíved ketrecében.
Lecipelték őket a föld alá,
a földbe ami vagy,
figyelmeztessék múltad, jelened, jövőd –
mogorva bányászokat.
Még nem látják. Ha észreveszik,
fejvesztve menekülnek majd.
Sokáig fog égni a szén, amit mulatságodul
hónapokig hordtam beléd
(dacos, szép robot volt,
mint ahogy ünnepre terít egy cseléd).

(ez a szeptemberi példány)

Ismeretlen

Mint ahogy üvegben

a semmiből penész lesz,
fehér nap, szürke, zöldessárgás
virágok, nyílnak ki lassan, hirtelen.

Milyen volt éjjel
padot keresni a lakótelepen.
Nem hiszed el,
mintha kamaszok lennénk.

Régen vízbedobott
üvegpalack sodródik így partra
hogy bennszülött törzs
istene legyen.
Viharok, áramlatok
kellettek ehhez. Üres
volt a bálvány helye.
Semmi, ahogy üvegen belül is.
Mindegy, most fehér nap,
furcsa virágok vannak egy
ismeretlen törzs szívében.

Radnóti Miklós:
Hasonlatok

Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízű vagy,
olyan vagy, mint a mák,

s akár a folyton gyűrűző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő,

olyan vagy mint egy vélem nőtt barát
s nem ismerem ma sem
egészen még nehéz
hajadnak illatát,

és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst-
és néha félek tőled én,
ha villámszínű vagy,

s mint napsütötte égiháború :
sötétarany,-
ha megharagszol, ép
olyan vagy mint az ú,

mélyhangú, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd.

„Azonkívül sebeket hurcoltam magamban tizenkilenc éves koromból az építkezéssel kapcsolatosan, pokoli közegként emlékeztem rá, most furcsa ambíció támadt bennem, hogy ezt megváltoztassam, megálljam a helyem a melósok között.
Hamar kiderült, hogy a cég melósainak fele a bölcsészkarunkról kikerült egyetemista haverom volt, lévén munkanélküliek és Edit ismerősei, aki odahívott mindenkit kegyesen. Rögtön első nap összefutottam a Hamvas Béla rajongó ősbölcsész Dáviddal, aztán ott volt még Halász úr, azaz Halász Viktor, valamint Hanza Gábor ők már régóta dolgoztak a cégnél, az egyetemet anno félbehagyták, de ez nem látszott meg rajtuk.
Dávid imádta a melót, fizikai munka egyszerű lelkek közt, üdítő dolog, maga az élet. Én is sokkal jobban éreztem magam az építkezésen, mint az előző helyemen, egy könyvesboltban, mert itt megkapjuk a melót, küszködünk, aztán annyi, de ott ki kellett szolgálni az embereket, eljátszani, hogy szeretjük őket és fontosak nekünk. Az építkezésen nem gyakori a képmutatás. Nagyokat ebédeltünk, mert a kórház menzája működött, leültünk tízen egy nagy asztalhoz és mindenki mindenkit osztott. Káin Peti kivett az ételéből egy hajszálat, nem hajszál az, te, hanem szőr, ezután fél óráig arról vitatkoztak, melyik konyhásnőtől eredhet (a konyhások közt mindenféle korosztály képviselője felmerült). Káin Peti egyszerre volt képtelenül primitív és nagyon intelligens, napokat beszélgettem át vele munka közben. Két méter magas, ösztövér srác, kecskeszakállal és mindig gúnyos csillogású apró mosómedve-szemekkel. Csanád, a cimborája, csinos kis cigányképű srác, sokat sztoriztak vele a falujukról, kedvencem volt, amikor egy ismerősük nagyobb léptékben állt neki vadkendert termeszteni egy szántóföld közepén, és lett is két kiló jó minőségű saját anyaga, ami nagyjából egy-két millió forint értéket képviselt. El akarta adni, szólt egy haverjának, az elhívta hozzá Pestről néhány maffiózó ismerősét. Azok megnézték az árut, azt mondták „köszönjük” és egyszerűen elvették. „Mit tehetett volna a srác?” röhögtek Káinék „Nekik megy? Vagy talán feljelenti őket?”
Egy napot töltöttem Feróval, egy harmincas, hatalmas darab, mindig morgó szakival, aki egész félelmetes volt első ránézésre. Átmentünk a kisteherautójával egy másik építkezéshez, ahol be kellett segíteni, valami hibát kijavítani. Dumálni kezdtünk, fél óra múlva már csillogó szemmel a gyerekeiről mesélt és a kiskutyáiról („a fene akar nagy kutyákat, minek, hogy megegyék a gyerekeimet?”), merthogy a feleségével ölebeket tenyésztenek.
Jól elboldogultam a melósokkal tehát, aminek örültem, ezek szerint fejlődtem tizenkilenc éves korom óta. Bár mondjuk Káinék nem is ugyanolyanok voltak, mint az a börtönviselt és egyéb csőcselék, akikkel annak idején hordtam a betont. Csak annyi kellett, hogy érdeklődő legyek, kiálljak magamért (ne látszódjak annyira kis nyomorult könyvmolynak) és bármiről esik szó, főleg ha nőkről, hozzá tudjak valamit szólni értelmesen.
Persze egészében korántsem volt főnyeremény az építkezés, kizsigerelt minden nap, főleg mikor ránk szakadt egy-két kamionnyi szállítmány, fém tűzgátló ajtók, általában közvetlen ebéd előtt vagy után, belerondítva a táplálkozásra való szent és ihletett hivatalos pihenőidőbe. Mivel nem dönthettük el, hova osztanak be, volt hogy tényleg egyszerű melósok mellett töltöttem a napot, némán adogattam a szerszámokat, annyira primitív szakikkal, akikről minden szellemesség lepattant, precíz, megbecsült droidként végezték munkájukat, és itt véget is ért a személyiségük.
Nyomasztóbb volt, mint valaha, hogy mégiscsak három szakot végeztem egyetemen, és ugyanolyan segédmunkás vagyok, mint azok az anyanyelvükön sem tudó, félbolond páriák, akik mocskosan és reménytelenül talicskáztak, cipekedtek, trógeroltak egész nap, velük én is ott vagyok, ugyanúgy, ez a valóság és nem más. Egy pillanatra konkrétan emlékszem, mikor ez a felismerés letaglózott. A mélygarázsban voltunk, délelőtt, vártuk a liftet, a békára pakolt tizenöt fémajtóval, kőművesek és segédmunkások között. Fekete porral volt tele a betonpadló. Büdös volt, büdösek voltunk, kihagyott az életkedv, mint egy ócska biztosíték, arra a pillanatra mindenki arcát és lényét elöntötte a keserűség. De senki nem figyelt a másikra, magára meg főleg nem, tolták tovább a talicskát, mintha mindegy lenne, és az is volt.
Másfelől meg néha lenyűgözött az egész. Főleg reggel, mikor kétszáznál is többen is nyüzsögtünk a Honvéd kórház nagy építkezési területén, hogy felvegyük a munkát. Sokat gondolkodtam, aztán rájöttem, mire hasonlít.

Hétkor kezdődik a munkaidő.
A brigádok sorra megjönnek.
Az arcokon évszaknyi, évtizednyi
por a fáradtság. Szögletes mozgolódása
szögletes sziluetteknek.
Alapvető káromkodások és
új káromkodás-lelemények repkednek alacsonyan.
Kávé, féldeci rossz körte, barack, rum,
cigaretta, cigaretta, staub, bláz, cigi.
„Adj egy, hozd azt, mit szólsz, kapd be”.
Blikk és Napi Ász és társaik, hogy azért.
Új átkok, beszólások, helyes írási hibák
a vécék kékműanyag hártya-falán.
Enni – az egyik szertatás. Enni muszáj, különben
majd nem bírod. Amit megeszel, megiszol elpárolog
amíg cipelsz, szerelsz, igazítod
a többivel perelsz, hibázol, várod
a munkát ha nincs eszköz, anyag, végig
amíg várod a munka végét.

Épül. Benne élnek feladatukban,
rajz terül ki deszkákra, fölötte
arcok hajolnak össze, kiosztják
a sok apró napi feladatot
hogy lassan változzon a termeszvár,
a labirintus adott fala, padlója, ablaka, ajtaja.
Nyolc óra vagy tíz óra munka, fél óra ebédszünet.

Rájövök, így nézhetett ki, pontosan így
egy-egy háborús reggel.
Felébredtek árkaikban, kiléptek
sátraikból rajzok fölé hajoltak.
A tiszt magyaráz, morognak vagy csak maguk
elé merednek ugyanilyen arcok,
éppen ugyanezek.
És nekikezdenek a munkának.
Van nehezebb, van könnyebb
munkanap, és (hinnéd?) unalmas munka az is.
Röhögnek a latrinán.
Akad jó brigád, rossz brigád,
jó szakasz, rossz szakasz. Telnek az évek,
mint ketrecekbe zárt állatok, élnek
sorba rakott ilyen napokba zárva.
Minden reggel, ami-vannal és cigarettával.
Minden reggel kevesebb
várja a nap végét.
Akik megmaradnak. Belőlük
pedig, harmonikából levegő,
tűnik el az ember,
ahogy a tág idő összeszűkül lassan,
kinyomja magából ezt a furcsa,
elnyújtott, szomorú dallamot.

Három-négy hetet dolgoztam talán összesen a Honvédon. Az utolsó időkben csatlakozott a brigádhoz Hegedűs Bandi is, vele cipeltünk éppen egy dögnehéz ezres tűzgátló fémajtót, mikor csörgött a mobilom. Egy szakközépiskola igazgatóhelyese hívott, olvasta az adatlapomat az interneten az állást kereső tanárok adatbázisában, érdekel-e még a tanítás, mert megürült egy hely náluk, a magyar-történelem szakos tanár tegnap mondta vissza a szerződést, elment más iskolába. Szeptember elseje volt aznap. Mondtam, persze, hogy érdekel. Ha sürgősen be kell menni, az is lehetséges, csak elnézést, piszkos ruhában leszek, építkezésről jövök. Mondta, nem baj, menjek.
Meló végeztével felültem az egyes villamosra, aztán hetvenes troli, leszálltam ahol kellett, kerestem az iskolát, végül megtaláltam. Századelős épület, kicsit zárdaszerű, három emelet, középen betonnal borított kis udvar. A második emeleten voltak a vezetőségi irodák és a tanári, felmentem.
Elfogadtam a felajánlott, ölembe hullott állást. Felhívtam apámat, íme, vagyok valaki, középiskolai tanár.”

“városra néző munkás” Nyíri Zsolt fotója

“Én mindig is úgy éreztem, hogy nekem mindenekelőtt az irodalom a sorsom; vagyis hogy sok jó és sok rossz fog velem történni, de mindig tudtam, hogy előbb-utóbb minden átalakul szavakká, főleg a rossz dolgok, hiszen a boldogságot nem kell átalakítani: a boldogság öncélú.”

(J. L. Borges)

Legyen tiéd e vers, hogy majd ha boldogan
nevem jövő korok partját eléri zengve,
s a földi agyvelők esténként elmerengve
fogadnak, mint hajót, mely dús szélben rohan,

emléked, mintha ős, vak fátylú rege lenne,
kábítsa olvasóm, pengőn, cimbalmosan;
titkos, testvéri lánc hadd fűzzön szorosan,
kötözzön akkor is kevély, örök rimembe;

te átkozott, kinek pokloktól kezdve fel
a magas egekig más, mint én, nem felel,
─ óh, te, ki mint egy árny, oly lenge, könnyü nyommal

tiprod a földi rajt, s szemed csupa derű,
ám a buták előtt vad vagy és keserű, ─
éjkő-szemű szobor, érchomlokú nagy angyal!

(Tóth Árpád fordítása)

„…Első nap beosztottak két kőműves mellé. Ők már reggel tízre megittak egy üveg konyakot. Emiatt egyikük leesett az állványról. Aztán feltápászkodott, visszamászott. A másik egész nap a „Parányi ökörszem didereg az ágon” című karácsonykörnyéki gyerekdalt énekelte. De még ő volt a szimpatikusabb arc, mert a másik például nem engedte, hogy tegezzem, mert még nem vagyok nős. Akadozó nyelvvel mesélte valakinek (egy kóborló ács vagy vasas, azaz vasvágó lehetett, vagy talán a teljesen cinikus építésvezető) hogy ő nem alkoholista, mint a haverja.

Azon az építkezésen történt, hogy előttem egy pár centivel zuhant a földre a második emeletről egy vödör beton, a vastag deszka, amire leért, szilánkokra tört, a becsapódástól meg tönkrement az amúgy elég masszív vasvödör. Csak vigyorogtam, körülöttem mindenki lefagyott, a román segédmunkás fent a tetőn csak a fejére mutogatott és rám nézett. Aztán rájöttem hogy mi bajuk, hogy kis híján agyoncsapott az a vödör beton, hogy például éppen most meghalhattam volna, levert a víz, fáztam negyven fokban, minden bajom volt.

(…)

Törökbálint két-három hete után egy kis faluban építettünk szocpolos házat egy cigány családnak, három-négy másik cigány család segítségével. A szocpolos ház azt jelenti, hogy mindent, amit el lehet képzelni, és amit nem, azt is kispórolják belőle, bontott téglából készül, mészpótlóval és a többi.

Nyeltem párat, mikor a szőke fejemmel leszálltam az udvarra (akkoriban növesztettem meg a hajam, ami jól nézett ki, csak ugye minden nap telement porral, tehát minden este moshattam végül levágattam, pont a rémálom végén és egyetem előtt, azóta is bánom), hogy hát ezek meg fognak enni. De nagyon jól kijöttünk a cigányokkal. Kusturica-filmek hangulata uralkodott, épült a ház hulladékból, minden nap fröccs és buli. Keményen dolgoztak a házukon, segítettek nekünk és kedvesek voltak. Ebédszünet után pár percet késett az egyik fiatalabb pár közülük, mire a házigazda lekiáltott az állványról: ”Hát hol voltatok? Ennyi idő alatt kiscigányt is lehet csinálni!” Pista nénje, egy reménytelenül alkoholista utcabelink nagyon összebarátkozott velük, lévén ingyen ihatott, részegen szidta Gyula bácsit, aki a rokona volt, és csakis ezért adott neki munkát, de két nap után kirúgta, mert már kora délután elszenderült a piától és folyton lázította a munkásokat.

A brigádunkban is dolgoztak cigányok, három rosszarcú srác, Demény Zoli ismerte őket. Az egyik, alacsony, kövér, első nap odalépet hozzám, arcomhoz tolta a képét, és jól szemügyre vett. „Nem téged vertelek én meg általános iskolában?” „Az valaki más lehetett” mondtam én nagy lélekjelenléttel. Röhögtünk, nem bántottak. Hazaúton egyszer csak szóltak a sofőrnek, hogy gyorsan kanyarodjon csak le, itt egy dinnyeföld. Kirohantak, be a föld közepére, és elkezdték a kocsiba hordani a félig érett dinnyét. Valamit üvöltöttek közben, a horizonton fel is tűnt valaki, szintén üvöltve, csősz vagy ilyesmi lehetett. Visszarohantak, gyorsan elhúztunk. Egyikük mondta a másikra mutatva: „ez a marha a feje fölé emelt egy dinnyét, és azt üvöltözte: imádok lopni! Hát nem csoda hogy jött a paraszt” Minden nap kétszer meghallgattuk a rádió régi és új slágereit (Britney Spears nyara volt), a legidősebb néha megszólalt: „jajj te, ezt hangosítsd fel, ezt szeretem, rohadt életbe, mindig ezt hallgattam a börtönben”.

Demény Zoli is sokat mesélt a börtönről (miközben pucoltuk a bontott téglákat). Egy nagyobb értékű lopásban felültették a társai, akiket cserébe nem mert bemártani a rendőrségen, így elvitte a balhét, másfél évet ült. A börtönben eleinte magánzárkában volt, pszichológusnő járt be hozzá, sokat olvasott. Utána közös részlegbe került. Egyszer a nem tudom milyen faluból származó cigányok elvették a csomagot, amit a szülei küldtek, eleinte nem akarta odaadni, rossz ötlet volt, megrugdalták, negyven percet volt kómában, néhány napot gyengélkedőn. De alapvetően jól kijött az emberekkel, mivel, ahogy az építkezésen is, be nem állt a szája, és az ilyenekkel elfelejtik azt csinálni, mint a többiekkel, amit végig is nézett, hogyan alázták porba „baszatták és szopatták” (ezek szakkifejezések) a szeme előtt a társait. Sokat mesélt, hogyan verekedtek, mivel ölték az időt, jellemzően volt valaki, aki a gitárján egyetlen számot tudott és hosszú, forró nyári napokon ezerszer elénekelte.

Néha jól kijöttem Zolival, egész napokat beszélgettünk át. Mániája volt, hogy túl sokat gondolkodom. Egyszer megkérdezte, „láttál már pinát?”, amíg vörösödtem, meg kerestem a megfelelő hazugságot, már röhögött is, „nem láttál, nem baj az”. Hasonló közegben az nehezíti meg a beilleszkedést, (vagy könnyíti meg) hogy ki mennyire ért a nőkhöz. Mivel nálam az adott szint nulla volt, a ranglétra alján kötöttem ki, hiszen emellett sem különösen erős, hanem inkább elég gyenge, sem jó szakember, hanem inkább elég béna voltam.

Zoli folyton a vezetéknevemen szólított, ezt utálom, később csatlakozott egy cimborája hozzánk, pokol lett az életem, aztán rábízták, hogy ossza szét az utolsó heti pénzünket, ami végül soha nem jutott el hozzám. Valószínűleg lenyelte, összevissza hazudozott, mikor a nyakára jártam. Nem tehettem ellene semmit, természetesen feketén dolgoztunk, és én tizenkilenc éves kis nyikhaj voltam, teljesen egyedül. Végül csak örültem, hogy megszabadultam az egésztől, ősz lett, elkezdődött az egyetem.”

Szeretettel meghívok mindenkit a verseimből készült előadóestre (A bolondok városa), melyet a Szövegszínház társulat állít színpadra.
Ez amolyan többszereplős felolvasás lesz, nem performansz vagy ilyesmi, nagyjából 40-50 perc hosszú:)
helyszín:
Mozdulatművészeti Stúdió
1097 Budapest, Tagló u. 11-13. (Kemikál Telep)
(tkp. a Boráros térről induló 23-as busszal kell jönni 4 megállót, a Beöthy utca megállónál van közvetlen a Tagló utca, kábé 30 métert kell bemenni azon, ott van a Kemikál telep, és ott egy téglavörös épület a MMS. Jó kalandtúrát, könnyű sikerélmény megtalálni, egyben nagyon álternatív hely ez.)
időpont:
2009. nov. 8. (vasárnap) este 8 óra.
belépődíj – 300 ft.
(van, mert lesz ügyelő, ki kell fizetni – aki szeretne jegyet rendelni, horvath.laszlo.imre@gmail.com email címemre írjon hogy hányat, és félre lesz téve, a terem olyan 50 férőhelyes).
Lesz tea meg pogácsa az előtérben, állítólag.

Nyíri Zsolt fotója

BALLADA A BRABANTI BORBÉLYRÓL

Emléke, mint alkonyra régi vár-rom,
viola füstként leng a városon,
s az asszonyokkal én is visszavárom,
ha a fák közt az este átoson.
Azt mondják: nálam is nagyobb gazember
volt ő, nyűgös munkára képtelen,
kékes szemében hullámzott a tenger,
mosolya fájt, akár a végtelen,
terítve várta asztalunk és ágyunk,
mert szoknyahős volt, gyilkos és kalandor
- ahogy nagytitkon lenni mind kívánunk -
Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.

Korán verték világgá Flandriából
és nem volt több vagyona, az egész,
mint az, mit egy fürdőző lát magából
a víz tükrében, hogyha hátranéz.
Dalolva járt, kalapját félretolva,
amíg csapása hűvös kútra vitt;
zsebében lágy kenyér helyett a bolha
kísérte hosszú vándorútjait,
az erdő volt hálópajtása nyáron,
s így álmodott hegyekről színaranyból
homokbányában vagy deres csalánon
Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.

S midőn egy nap henyélve ült a parton,
egy kis vitorlás állt a part alatt,
oly sárga volt, mint ó-szövésű karton,
s mert vászna nászi párnaként dagadt:
elindult rajta, hogy kincsekre lelne
a szirtfokon, hol gyöngy s korál terem,
de szélvihar kelt s jaj, nem volt semerre
a zöld sziget a lila tengeren.
Csak a halál ült a hullámhegyen,
és messze volt a krétafok, az angol:
s ekkor döntött, hogy Párizsig megyen
Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.

De jól kifáradt s szürke port lehelt már,
mikor meglátta a Temple falát:
s akkor megtudta, hogy minálunk sem jár
mindenkinek gyöngyökből varrt kabát.
Így lett lakáj egy húszlovas ficsúrnál,
s mert lágyan nézett rá a dámanép;
az ezüstkések szemét majd kiszúrták,
és körmei ragadtak, mint a lép.
Egy percig kellett hagyniok magára,
és ő hármat lopott el két aranyból,
mivel természetesnek ezt találta
Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.

Nem volt szívében rosszaság, se jóság,
oly szőke volt s oly könnyű, mint a szél,
s bűnei úgy nőttek, mint a rózsák,
és hogyha elment, minden sírt, mi él.
Oly nesztelen suhant, midőn az éji
homályban egy késői varjú szállt,
s nem tudta senki, hogy a Bergerés-i
körönd vidékén kalmárokra várt,
kezében árral, minden péntek éjjel,
ott, hol nem hallják már, ha a nagyharang szól,
s így nézte őket végtelen szemével
Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.

S midőn lakolni kellett volna néki
és lógnia a Notre Dame terén:
a város női együtt mentek kérni
a tanácsot, hogy ne legyen kemény,
s végül levetkezvén minden szemérmet,
bevallották: ez itt a kedvesük,
hogy nem tudják miért, de ő az élet,
s ő az, ki éjjel ott aludt velük,
testükre hűs húsával ráfonódva
s csapzott hajával szálas színaranyból,
hogy ő volt ifjúságuk zöld bozótja:
Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.

S a nagytanács borzalmas átkot mondva
fejére, futni hagyta, s ő futott,
s ha azt hiszed, hogy kinn a zöld vadonban
régesrég éhenhalt, úgy nem tudod,
hogy ott az ember részeg vágya megnő
és létrás fákra mászik, s a bozót
mellére dől és a reáderengő
homályban is szakíthat mogyorót,
és húsát bokrok lányos körme vérzi,
míg köztük őrült istenként barangol,
s ez új szerelmét boldogabbnak érzi
Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.

(a többi Faludy/Villon remekmű itt is olvasható)

Két évvel ezelőtt, márciustól júniusig egy regényen dolgoztam, mármint életemben először komolyan nekiugrottam egy írói feladatnak, és végeredményül egy százhatvan oldalas kézirat keletkezett. Két év elteltével világossá vált, hogy ennek zöme használhatatlan. Manapság a kézirat utolsó ötven oldalát javítom, mely reményeim szerint egy épkézláb kisregény lesz. Idén januárban elkezdtem blogot írni, most októberben újrakezdem, a kézirat számomra érdekes töredékeit itt bocsátom közre, hátha szórakoztat másokat is.  A “Részletek egy használhatatlan regényből” kategória ezen töredékekből áll majd.

“Akkoriban gondolkodtam rajta, kéne írni egy hét-kilencszáz oldalas regényt egyetlen randevúról, olyan, igazi régi vágásút, aminek a fejezetcímei után ott a rövid ismertető, és így nézne ki a tartalomjegyzék:

1. fejezet

melyben néhány anekdota során kiderül, hogy nem tud telefonálni

2. fejezet

melyben mégis felhívja a nőt, és sikeresen megbeszél helyet és időpontot

3. fejezet

melyben már ama napon várakozik és nyugtatja magát

4. fejezet

melyben fürdik, megborotválkozik és felöltözik és ellenőrzi a szagát

5. fejezet

melyben a buszon a helyszín felé tartva hálát ad, amiért még otthon sikerült székelnie, s így nem fog vért izzadni, mint általában ilyen alkalmakkor képes az ember, ha ezt elvéti

6. fejezet

melyben közeledik a helyhez, és aggódni kezd, felismeri-e majd a nőt, és az orrából nem látszik-e ki valami

7. fejezet

melyben mégis meglátja és felismeri a nőt, és hálásan odamegy

8. fejezet

melyben kedvesen köszön és próbálja néma nyugalommal kezelni a kezdeti kínos átvezető perceket, ha már humora cserben hagyja, és reménykedik, hogy a nő is ember és az is csak túlélné az első negyed órát, nem kíván semmi egyebet

9. fejezet

melyben hangulatos helyek felé irányítaná a közös sétát, és lovagiasságát azzal bizonyítja, hogy például akár rövidáruboltba is benézhetnek, tépőzárat venni, próbálja hitelesen játszani olyasvalaki szerepét, aki hajlandó megérteni, hogy ez éppen most életbevágóan fontos, bizonyítván toleranciáját a női apróságokkal kapcsolatban, szándéka szerint ezzel megelőlegezve egy türelmes, odaadó, alapos szerető képét is

10. fejezet

melyben átmennek a hídon és hívást kap, melyet rövidre zár, mentve a menthetőt (mosógépet találtak neki az interneten)

11. fejezet

melyben a nőnek az apróhirdetésről a pockai jutnak eszébe, ezekről minden bájos történetet meghallgat, képességei szerint mindet igyekszik könnyed humorral és játékossággal kommentálni

12. fejezet

melyben átmennek a körforgalmon

13. fejezet

melyben elérnek a helyre és megfelelő asztalt kapnak, ezzel a csodával önmagában elvan tíz percig

14. fejezet

melyben sört és cigarettát vásárol, valamint a bennfentesek fölényével próbál beszélni a helyről

15. fejezet

melyben a nő azt mondja, „nos akkor kezdjünk barátkozni”, ezzel őt kicsit felkavarja, de nem zavarja nagyon, csak nem barátkozni jött, de hát idővel és igény szerint majd köpönyeget fordít

16. fejezet

melyben beszélgetnek, és többek között elmondja, hogy a városra úgy gondol, mint egy nőre, és még sok marhaságot, a lány pedig, hogy még sose beszélgetett költővel, szóval ilyen ez, mire ő szégyelli magát, hiába hogy esetleg nem gúnyolódott a lány

17. fejezet

melyben elhagyják a helyet és sétálni indulnak át Pestre a Lánchídon, mely a romantika zárótüzes senkiföldje, túlságosan is.

és így tovább”

Melyben a nőket kocsmákhoz hasonlítja

Olyan vagy, kedvesem, nekem

mint egy belvárosi megszokott

kocsma, szeretlek, utállak is.

Kiülős, talán. A belső rész

füstös, hangos, vannak eldugott

szegletek, meghitt zugok.

Akármikor kötök ki itt,

délelőtt, kora délután kávé, első

alkohol (sör, általában), szinte

egyedül vagyok a tágasnak látszó

térben, enyém a berendezés, a ráérős

kiszolgálás (szórakozott, már-már

családias, rögtön megkapom, amit akarok,

amit lehet, hiszen  mondom, majdnem egyedül

vagyok a helyen, ami vagy).

Utoljára is sokszor nálad, vagyis

innen távozok, ezt viszem magammal

az éjszakai buszra, (üres, fekete) éjszakai utcákra,

újabban zenét hallgatok fülhallgatón

mintegy tulajdonjogot formálva az adott időre

(a ruhám kocsmaszaga majd nem hagy aludni, kicserélem,

fogaimról is lemosom az alkohol, cigaretta,

beszélgetések maradékát),

nagyon könnyen elfogadom

hogy rád nem formálhatok

semmi jogot, a helyek változnak,

a berendezés nem valódi, a kiszolgálás

csúszik, minden hullámozva elpárolog,

mint a visszaemlékezés egy régi (vagy új,

de ócska) filmben, vagy ahogy a hő miatt

hullámzik a levegő az ember szemének.

Szeretem és utálom ezt a kocsmát,

mások dolga jobban megy itt, a személyzet

valami természetes módon inkább kedveli

őket (én persze azzal is mindig bárhol

küszködök, hogy jelen vagyok-e egyáltalán,

mi ez az egész, a „nem” valószínűbb –

tartalmasabb, vonzóbb, nyitva marad sb.).

Jobban elvannak mások, nyernek a csocsóban,

meg bármi egyéb kocsmai játékban, ami

nekem kevés, engem bosszant, vagy túl

komolyan veszem, és akkor meg az bosszant.

Jobban elvannak mások, de én is megtalálom

néha itt magam, ha keresem, erről a helyről beszélek,

ha keresnek mások, időnként kérdezik „mi volt veled?”.

Bemutatódnak a törzsvendégek, némi konfliktus

meggyorsítja az ismeretséget. Közös témánk a hely.

Én is hozom a társaságom, előbb egyesével,

azután két-három törmelékekben, végül (bár

ez egészen ritka) valamit ünneplek itt,

összejövetel van, úgy értem, engem

ünnepelnek benned, minden, az egész kocsma

rendkívül otthonos, legalábbis igyekszik

kitenni magáért, avagy (akár rettegve) ezen veszi

észre magát.

Leginkább akkor vagyok önmagam, (ha) amikor

szó nélkül távozok, úgy érzem, üresen marad

egy szék, akár egész asztal, sőt a hely

jellegét ez adja meg, hogy üres benne

egy rész, én voltam ott, nem tudom

miért, nagyon hiszem ezt ilyenkor

(később: miért hagynának üresen helyet?

Én magam is előszeretettel ülök le elhagyott,

tehát foglalt székekre, ezek a kényelmes, lehetőséggel

teli zúgok, régi kocsmába járó vagyok,

büszke arra hogy felismerem az ilyesmit.)

Értem vannak valamiképpen ezek a helységek,

nagyjából mind olyan mint te, szeretnek engem,

a maguk módján. Funkciójuk, létezésük eleve

abszurd: kérdőjellé szerveződött idők, terek.

Mielőtt bezárnak avagy a róluk szóló

fejezet békésebb mederbe terelődik

(mindegy az nekem) a magamfajta lesz

mindig a válasz előtti izgalmas

halogatás,

az epizód,

a bármi, amiért idegenjeink

tét nélkül, szívesen hallgatnak történetet,

nyelvi humor, taglejtés, részlet, amin elcsuklik

a mesélő hangja.

(Alkotás presszó – Nyíri Zsolt fotója)