Horváth László Imre Blogja

A múzsák is nők. Nem szeretik, ha a férfi a nyakukra jár minden nap, akkor idővel megunják, és maximum épphogy megtűrik. Ahhoz hogy egy olyan nővel szóba álljunk, hosszú felkészülés kell. Persze ha nem cselekszünk nem lesz a miénk, azokra a ritka pillanatokra sem. Birtokolni, ezt jobb, ha elfelejtjük, ahogy a valódi nőket sem lehet. Legyünk szellemesek, érdekesek, néha úgyis eljön az a pillanat, hogy mi, a csúnya, unalmas, szánalmas mi eredetinek és egyetlennek tűnünk a szemében, és minden vágya az lesz, hogy lefeküdjön velünk, és később azt hazudja, amit abban a pillanatban ráadásul teljes hittel mondja, hogy velünk volt a legjobb.  Még féltékenykedik is. Később, (érett ember ezt előre tudja), később keservesen ki kell fizetnünk a gyönyör árát. Elhagy, átver, megcsal, másba szeret, eltűnik, elpusztul, elzavar, idegen lesz, nem lesz ránk igénye egyáltalán. És ráadásul a szenvedések után sem lesz más választásunk, mint visszahódítani. A könnyebb verzió az amnézia, inni a Léthe vizéből és mindent elfelejtve egy másik alakban megtalálni a rongyos, szentséges múzsát. Vagy pedig, ami véleményem szerint lehetetlen vagy Sziszifusszá változtat, megpróbálni ugyanazzal, felejtés azaz megadás nélkül. De az ember gyenge, és jól tudja, mennyi minden vész el, ha nem felejt, hogy kirabolja önmagát állhatatosságával.

Ne kívánjunk összeköltözni a múzsával, inkább járjon fel szobánkba, inkább régi, megszokott szeretőként tekintsünk reá. Különben tönkretesz minket, úgy hogy tudjuk, mindig velünk van, néhány centiméterre az illatos bőre, mégis elérhetetlen, mert undorodik tőlünk, megerőszakolni pedig nem vagyunk képesek. Vagy folyton őt keressük, alakról alakra ugrálunk, mindig lázasan, vagy a lázasságra várva, és találunk is belőle ezt azt, néhány csonkán különálló tulajdonságot, vagy ami szörnyűbb, néhány villanásra, akár percre is őt magát, hogy minden alakot úgy legyünk kénytelenek elsiratni, mintha őt magát veszítettük volna el, és közben sose tudjuk, vajon nem a képzeletünk tréfált-e meg?

(2007-12-10)

Levél, telefonbeszélgetés után

 

Tisztelt …né

Az imént beszéltünk telefonon. Ön a holnapi nap 13h-ra adott nekem
lehetőséget személyes elbeszélgetésre, mindenféle
alternatíva nélkül. Magánjellegű okokból pontosan akkor nem tudok
jelen lenni Önöknél, aznap később esetleg igen. Zavarba hozott
az alternatíva hiányával – és ez a zavar elég volt Önnek hogy
“szűkítse a kört” hiszen sokan jelentkeznek, letette a telefont.
Legszívesebben azt mondanám,
hogy szégyellje magát, ha nem volna gyerekes, de fontolja meg, miért
viszonyul így egyetemen végzett több diplomával, szakmai
tapasztalattal stb. rendelkező
emberekhez  – valószínüleg Ön is ilyen, valamint munkatársai is,
hiszen iskolában dolgozik. Ennyivel el is intézi a kollegalitás
eszméjét, ami minden hasonló
intézményt összetart?  Elhiszem hogy nagy a túljelentkezés (sőt,
tudom, hogy totális túljelentkezés van), ennek ellenére felháborít a
tendencia,
hogy mint munkáltató, istennek képzelik magukat. Egyébként komolyan
két nap alatt kívánnak olyan felelős posztra embert találni az
iskolájukba, mint egy magyar tanári státusz?
Divat lett a magánszféra embertelen pályázati-szelektálási szokásait
használni az oktatási intézményekben, véleményem szerint azonban ez a
mentalitás alapvetően rossz és felelőtlen.
Azt is megértem, hogy valószínüleg Ön egy hosszú munkanap közepén volt
figyelmetlen. Ha meghallgatásra tud alternatívát kínálni, szívesen
elfogadom,
mert tanári állást keresek, szeretek tanítani, jó tanár vagyok, nekem
is, Önöknek is gyümölcsöző lenne a munkakapcsolat. Amennyiben nem tud,
sok szerencsét, remélem
nem oktalan sértettségnek veszi levelemet.
Tisztelettel
Horváth László Imre

Nem fog mozdulni soha

Igyekszem alig gondolni rád,

olyanok ezek a napok,

mint egy vers első sorai,

amiket talán kedvem szerint

kihúzhatok.

Elképzelhetetlen, elképzelhető.

Minek a kertem legszebb szobrába

beleszeretni, nem fog mozdulni soha,

marad ebben a kifordult tartásban,

könyörgő tekintettel, mintha folyton

zavarban, tépelődve fordul félig el

tőlem a kő, fordul félig felém.

Néhány napig feléd

jártam a kertben, gyaloglásaim, időm

így igazítottam, a kocsmában

igyekeztelek komolyan venni,

körülöttünk mindig turistacsoport,

kis darabokat törtek belőled, rád-

véstek obszcén rajzokat, monogramokat,

mittudomén. Mesélhetnék, próbáltam

is mesélni, hány szobrot törtem össze

és mennyi más lopott kavics nyomja a zsebem,

vagy hogy nem akarlak hazavinni, nem is

a fölöslegességtől félek már, hanem hogy

nagy nehezen csak a többi kődarab közé

helyezlek el, megint úgy ébredek, kerti

törpék csak a szerelem, kopott festék rajtuk

minden szavam, elvadult udvarban hevernek

a többi limlom között.

A múzeumkert

vaskerítése fölött

hajladoznak

a faágak a szélben,

szikrázik rajtuk

a napfény, nyár

van, és én a téli

vagonok szögesdróttal

keretezett ablakán

kikönyörgő kezek

vak erdejére

gondolok.

“HORVÁTH LÁSZLÓ IMRE

A bolondok városa,

 

MILE ZSIGMOND ZSOLT

Törött, de hiánytalan

és

TOROCZKAY ANDRÁS

Napfényvesztés

 

című, a könyvhét alkalmából megjelent kötetét

mutatjuk be estsorozatunk következő állomásán,

az Ünnepi Könyvhét után,

 

2010. június 10-én, csütörtökön este 18 órakor

a Magyar Írószövetség Klubjában

(1062 Budapest, Bajza u. 18.)

 

Minden kedves érdeklődőt szeretettel várunk!”

A test megmosása

„Magamra maradtam,

mert kezed rám nehezedett,

bánattal töltöttél el.

Miért tart fájdalmam szüntelen,

miért nincs gyógyulás

súlyos sebemre?

Olyan vagy hozzám,

mint a csalóka patak,

amelyben nincs állandóan víz.”

/Jer, 15, 17-18/

1.

Beszélgettek néhány szót,

azután egyikük meghalt.

A másik ott marad, felhívta

telefonon a mentőket,

amíg nem értek ki,

megmosta a felesége testét.

Egy be nem fejeződő búcsúzás

kezdete volt ez.

Talán nem akarta hogy

így lássák mások, tisztán

akarta útjára bocsátani.

Fiatal korában katona volt,

ejtőernyős elitkatona, ha

békeidőben is, de láthatott ezt-azt,

én úgy képzeltem, ez is számít,

vagy csak hogy falusiak voltak,

városban talán inkább otthagyják

mozdulatlanul a testeket, amíg

szakemberekre várnak, akik a halált

becsomagolják valamiképp.

Az évek úgy hozták, hogy

semmit nem ismert jobban,

mint a felesége testét, most

az ágyon szépen elrendezte

tagjait, levetkőztette, talán

vödörben vizet vitt oda, gumilepedő

lehetett az ágyon, nem kellett nájlont

alá tenni, nem lett nagyon vizes,

ahogy a szivaccsal végigdörzsölte.

Hatvanvalahány évesek voltak,

harmincöt-negyven éve

ismerhette ezt a testet, látta

ahogy a három szülés megváltoztatja,

vagy azt idő, a karcsú parasztlány

telt öregasszony lett, végül

a betegség vette állkapcsába

a testét, a bőre megsárgult, szörnyen

megsoványodott, összekuszálódtak

rajta a szomorú, földmély ráncok is

(a konok vonások, amiket ott hagyott

neki a gyerekei és néhány más rokon arcán).

A mozdulatok elbúcsúztatták a

testet, ami eddig kísérte,

véget értek a szeretkezések,

véget ért a beszéd, elmúlt a tekintet,

a ház kiürült örökre, amikor

a mentősök hordágyra fektetve

az autójukba tették a feleségét.

Az egyetlen reménysugár saját

közeledő halála volt, aminthogy

a veszteség elviselését csak a saját

pusztulásunk biztos tudata enyhíti,

és azt is, hálásan, csak így fogadjuk el.

2.

Miután szakítottunk, szeretkeztünk

és hazamentél, én a másnapi

nyelvvizsgára való felkészülésként

éjjel a Trója című amerikai filmet

néztem német nyelven, ez az Iliász

feldolgozása (kihagyták belőle

például az istenek beavatkozásait,

az egészet néhány színészi játék

menti meg a teljes blődlitől).

Annál a jelenetnél, amikor

Priamosz elkéri Achillestől

Hektór testét, engedje,

hogy elvigye a fiát, hogy

megmossa, pénzdarabokat

helyezhessen a szemére,

fizetségül a révésznek, és

elégesse a halotti máglyán,

eszembe jutott a keresztapám,

milyen lehetett megmosnia

a keresztanyám testét, miután meghalt.

Eszembe jutott a tested,

nem sokkal több, mint

fél éve ismerem, ma is

döbbenten bámultam,

szép vagy, fiatal vagy.

Mi a történet után csak

a kezünket mossuk meg, mintha

civilizáltak lennénk. Bár én

megmosnám a tested, mielőtt

elengedem, hogy ne lássalak,

ne érjek hozzád soha többé.

Idegenek vagyunk

Indulj el egy úton,
én is egy másikon,
gyaloglásom alól
nem fogy el a föld,

nem fogy el a város,

ez egy körkörös város,
bekerített élet, a szív

mint egy ököl, tudtad-e,

olyan, mindenkinek

egy ököl a mellkasban,
vérben úszik, nem nyugszik
mintha folyton csak

szabadulni akarna,

hol egymást találjuk,
egymáshoz se szóljunk,

nem játszottam jól sosem,

nem hoz vissza téged
semmilyen Isten, hogy az ördög
adott, azt mégse hiszem,

aki minket meglát,
mit fog az mondani,
a hangodat némafilmhez,
nekem adtad magad,
hogyan lesz este mégis,

hogy fakulnak el a szavak,

azt fogja gondolni,
idegenek vagyunk,
és igaza lesz,

meg se születik soha,

az bajom van véled,
sír a szívem érted,
hallgasd a hangodat,

hallgasd vissza,

hiszen veled volt tele,

engem többé semmi
tölt ki, minden napjaim,

füstté válnak most az egek,

sír a szívem érted,
majd meghalok érted,
gyaloglásom alól

nem fogy el a föld,

nem fogy el a város,

ez egy körkörös város,
bekerített élet,

indulj el egy úton,
én is egy másikon.

Népszabadság Hétvégi melléklet, 2010. 02. 07.

Szerelem

1.

Nyáron, olyan kéthetente, amikor otthon voltam vidéken, apámmal mindig átmentünk kocsival Pista bácsiékhoz, hogy tápot hozzunk a disznóknak, apám hármat nevelt, egyiküket nekik, a tápért cserébe. Én büszkélkedtem magamra, hogy még akad fizikai erőm, egyedül vittem ki ölben a hatvankilós zsákokat a kocsihoz, apám szidott, hogy minek, vigyük csak ketten. Mari néni nagyon beteg volt akkor már, bent feküdt a házban, apám mindig hozott neki valami friss gyümölcsöt, meg beszélgetett vele.

Pista bácsi sokat mesélt, hogy már nehezen bírja, egyszerűen megmondva, a héten is, éjjel felkeltette őt az asszony, hogy ki kell mennie, de addig szerencsétlenkedett míg „magyarán szólva össeszarta nekem az egész szobát, takaríthattam”, „és ez már kétszer megtörtént, kétszer”. Ahogy meg kikísért minket a kocsihoz, a tavalyi műtétről beszélt, hogy amikor levitte a kórházba az asszonyt, ahogy beszállt a kocsiba, az egészet összepiszkította megint. „Hát nem tudom, te hogy mit csináltál, mikor beteg volt az Éva.” Anyám még ennyire nem volt beteg, hálálkodtam magamban. Nagynénémen már ott volt az arckifejezés hónapok óta, rohamosan fogyott, a színe is rossz volt. Pista bácsi köpcös, mindig morgó, de jó kedélyű ember, ebből a reménytelenségből is kínjában viccet csinált, az orvosok egy ideje egyszerűen nem mondtak semmit a felesége állapotáról, ő megérti, vagyis nem, dehát mégsem mondhatják, hogy „Mari néni, ne tessék ilyen tarka ruhát felvenni, inkább fekete-fehéret, akkor nem kell átöltözni a temetéshez”. És a Mari, kérdezte apám, „szegény csórikám, az mindent elhisz, mindenben reménykedik” mondta Pista bácsi.

Mari néni hirtelen halt meg, azt gondoltuk, még hónapjai vannak, de egy ilyen tápért menő látogatás után néhány nappal felhívott a bátyám a hírrel. Én felhívtam apámat, Mari néni a húga volt, hozzá korban legközelebbi testvére, együtt nőttek fel. Mesélte, hogy mikor utoljára ott voltunk, bement hozzá, én azt hittem aludt akkor, nem, az ágyon ült, apám kérdezte tőle, „hogy vagy, hogy érzed magad” ő pedig válaszolt, hogy olyan furcsán van, nem is tudja jól van-e, vagy rosszul.

Később Pista bácsi mesélt az utolsó napokról. Közvetlenül mielőtt meghalt, azt mondta neki a felesége, „gyere velem”, azután „nem jössz velem?” „én veled megyek, csak mondd meg hogy hova”, „hát abba a nagy fényességbe”. Pista bácsi elmesélte ezt anyáméknak, pedig erősen ateista volt, anno munkásőr, körömszakadtig kommunisták voltak mindketten, bár Mari néni amellett vallásos is. Pista bácsi a temetés után kérdezte tőlem, miért nem mentem esperesnek, jobban beszéltem volna, mint a pap, akkor éppen ugyanazon gondolkodtam, a pap tényleg dühítően semmitmondó volt.

Amikor meghalt az asszony, megmosta, felöltöztette, amíg kijöttek a mentők. „Anyu, elviszlek kórházba”, mondtam én neki, mesélte Pista bácsi, az ágyon feküdtek valami furcsa pózban, ez is az utolsó napok egyikén történt, „ha szeretsz, nem viszel el”, így nem is vitte.

2.

Két hónappal később meghalt másik nagynéném, Márti néni. Amikor körbement a hír Mari néniről, először mindenki azt gondolta, rosszul érti, és ő, Márti néni halt meg, mivel már magatehetetlen volt több mint egy éve, egy otthonban ápolták, nem tudott járni, beszélni, semmit. A rokonságot a halála nem rázta meg nagyon, hiszen „az már nem volt neki élet”, és két hónappal azelőtt temették Mari nénit, akit mindenki nagyon szeretett.

Annál nagyobb botrány volt, amikor rosszul lett. A férjével éltek együtt, Ervin bácsi valószínűleg megőrült élete végére. Apámat, aki mindig önzetlenül segített nekik, és mindenfélét elintézett az egyre hanyatló öregeknek, a férj egy idegrohamában egyszer elzavarta. Az összes rokonról azt gondolta, hogy a pénzükre pályázik (magas nyugdíjuk lehetett, mert Márti néni annak idején az ávónál dolgozott).

A temetés napján sokat beszélgettem Feri bácsival, Kati néni férjével, aki már nyolcvan éves, órásmester, mindig is imádtam, intelligens, rendkívüli, egyszerű öregúr, nevetős kék szemekkel. Mesélte, meglátogatták Márti néniéket, Ervinnel onnantól lehetett beszélgetni egyáltalán, hogy Feri bácsi leszidta, ő nem a pénzéért jött ide, ne hőzöngjön neki Ervin, akkor az megnyugodott, kihívta a kertbe, és szörnyülködve magyarázta, hogy Mártit pelenkázni kell, ezt ő nem bírja, hát mit csináljon. „Mit gondolt az az ember, én nem is értem, milyen elvárásai voltak az élettel kapcsolatban?” kelt ki nekünk Feri bácsi, ahhoz képest elég szelíden. Márti néni házassága katasztrófa volt, tehetetlenség és gyűlölet tartotta össze, egyszer még hozzánk is költözött az asszony, amikor hanyatlani kezdett az állapota, és a férje kidobta, utána persze visszavette, de elzavarta apámat, végül, talán egy évvel ezek után, rájuk kellett törni az ajtót, Ervin bácsi pár napra rá meghalt, Márti néni utána végig kórházban feküdt magatehetetlenül. Mari néni, a húga vállalta a gyámságot fölötte, aztán előtte halt meg, utána Pista bácsi vette át a gyámságot, és ő intézte a temetést, két hónappal a felesége halála után, mintha csak kötelező lenne egy érdektelenebb szereplővel újra végigcsinálni, megismételni a szertartást (legalábbis nekem emiatt volt az egész dühítő és hátborzongató).

3.

Egyik este elmesélem neked, a Gödör klubban ülünk, Pesten, kicsit már hűvösebb az idő, október, de azért el lehet viselni még szabad téren is. Negyedik vagy ötödik alkalommal találkozunk, de már együtt vagyunk, folyton szorosan megölelgetsz, huszonnyolc éves vagyok, te huszonegy.

HLI

Nyíri Zsolt fotója

“Gyakorló tanítás után nekiálltam szakdolgozatot írni decemberben, áprilisi határidővel. Március környékén már valóban írtam néhány oldalt, mikor akadt végre motivációm: a rettegés. De addig inkább az albérletemben heverésztem, nyalogattam fagyási sérüléseimet, amit általában a tél ilyenkorra már produkált, másfelől szerelembe estem, az töltötte ki minden időmet, mintha megint kiskamasz lennék.

Magyar szakdolgozatomat sikerült megírnom és utolsó nap beköttetve leadnom. Január környékén elhatároztam, elmegyek az országból. Akkoriban olvastam Oravecz Halászóember című faluregényét, sokat írt az emigrációról, hogy a parasztok kanadai gyárakban a húszas években öt év alatt annyi pénzt tehettek félre, hogy hazajöhettek, és módos gazdaként élhették az életüket (amíg el nem vették tőlük a földet és téeszbe nem verték őket). Úgynevezett Kanada-dílerek voltak a falvakban, akik előre kifizették az utat és munkát, szállást biztosítottak kint, amit persze busás kamattal levontak a kinti bérből, de még így is mindenki jól járt. Ezek cselekvő emberek voltak. Én meg egy lepattant albérletben tespedek, olvasok, néha írom a szakdolgozatom, valami elvont maszlagot. Legszívesebben vettem volna egy tanyát rögtön, és elkezdek szántani.

Kanadai ösztöndíj-kérelmet adtam be a Pázmányon, tekintve, hogy kanadai íróról írtam szakdolgozatot, Somló Jenő, a konzulensem lelkesedett, mondta, simán menni fog. Végül nem kaptam meg az ösztöndíjat. Pedig egészen belelovaltam magam, természetesen. Somló akkoriban egy belga írót hozott Magyarországra felolvasni, aki remek abszurd novellákat írt, egy délután nagy társasággal körbejártuk vele Budapestet, este meg berúgtunk, emlékszem, még ő is poénkodott rajtam meg Kanadán, és hogy alapvetően utálom a telet, mégis oda fogok utazni, pedig szerinte ott úgy húzzák csak ki a nagy hideget, hogy külföldi bölcsészekből főznek whiskeyt.”