Horváth László Imre Blogja

A hajó, amit a birodalom

első hóhérjáról neveztek el,

két sziget közt hordta a foglyokat

át a széles folyón vagy szakasznyi tengeren.

Megépítették valamelyik nagy

gyárban a parton, de rögtön régi volt,

így képzelem, pokolhajó, szenvedéshajó,

pezsgővel felavatták, hosszan ünnepeltek,

ahogy ilyenkor szokás, biztos sok pár

talált egymásra aznap este

a dokkok mellett részegen.

A fedélközben többször is tűz

ütött ki, akták szólnak erről, jelentések,

megsültek a rabok, sok száz nő,

mert a hajó csak nőket szállított,

ketrecekbe zárva, zsúfolva. Szemtanúk

beszámolói szerint tetveik, mocskuk, bűzük

ellenére mosolyogtak, rögtön a hajukat

igazgatták, ha közeledtek őreik,

a férfiak, ez volt leginkább megindító.

Végül elsüllyedt, a tüzet egyszer mégsem tudták

eloltani, bár bizonyára megtettek mindent,

hogy tovább lehessen használni, hogy megmentsék megint

a rabszállító hajót, a leviatánt, a szívemet.

Simák, fénylők, tükrözők

Részletek egy kórboncolási jegyzőkönyvből

169 cm hosszú, közepesen fejlett és táplált
nő holttestének bőre szürkésfehér.
A koponya szabályos, a haj barna.
A bal térd belső oldalán
7 cm hosszú gyógyult műtéti
sebzés látszik. A pupillák
kerekek, egyenlők, tágak,
a corneák áttetszők, a sclerák
fehérek. A fogazat javított.
A nyak és a mellkas részarányos.
A testnyílások szabadok.
A végtagok alakilag épek.

Mellkas. A situs szabályos.
A pericardium sima, fénylő,
tükröző.

A szív 290 gr súlyú,
a myocardium petyhüdt, tónustalan
szürkésvörhenyes, tapintata főtthússzerű,
az izomzat szakadékony. A szív üregei

kissé tágultak, a fülcsék szabadok.
A billentyűk épek, hártyásak, elemelhetők,
az ínhúrok cérnavékonyságúak.
A koszorús erek szabályos eredésűek
és lefutásúak, lumenük szabad.

A pleuzák lemezei simák, fénylők,
tükrözők.

A tüdők mély belégzés
állapotában vannak. Felszínükön
szürkésfekete hálózatos rajzolat látszik.
A hilusi nyirokcsomók átlagos nagyságúak,
tömöttek, szürkésfeketék.

Hasüreg. A situs szabályos. A hashártya
sima, fénylő, tükröző.

A máj 2200 gr. súlyú, sima felszínű,
barnásvörös. Tapintata közepesen
tömött, metszéslapon a lebenykés
szerkezet felismerhető. Az epeutak
epével szondázhatók. Az epehólyag
bársonyos belfelszínű, tartalma
sárgásbarna epe.
A vesék 345 gr., tokjuk állományvesztés
nélkül levonható, felszínük sima,
petyhüdt tapintatúak, barnásvörösek.
A gyomor átlagos tágasságú, nyálkahártyája
zöldesbarnán beívódott, önemésztett.

Kismedence. A húgyhólyag átlagos tágasságú.
Az uterus 5×4x4 cm, szürkésvörhenyes, izomtapintatú.
A tubák lúdtoll vastagságúak, szabad
hasüregi szájadékúak.

Az emlőkben kóros elváltozás nem található.

Koponya. A fejbőr és a koponyacsontok
átlagos vastagságúak. A sinusokban folyékony vér,
a dobüregekben levegő van. Az agy
kelttészta tapintatú, felszínén a gyrusok lelapultak.
A hypophysis kisbabnyi. Az agyalapi erek lumene szabad.

Daidalosz utolsó instrukciói Ikaroszhoz

Fiam, ez csak viasz,

ezek csak tollak,

vigyázz.

Nem nagy wasistdas,

repülni fogsz,

de ettől ne legyen nagy a pofád.

Mert még az egészet elrontod nekem,

jó hosszú utazás elé nézünk amúgy is,

nem lesz könnyű

és ha elhülyéskeded, a végén meghalsz nekem,

akkor ugye mivégre bármi is.

Lehet hogy nem kéne téged kitennem ennek az egésznek,

hisz végül is neked tökmindegy hol vagy,

én szúrtam el a dolgot a helyi hatalommal.

Mindegy, a lényeg, és ezt jól jegyezd meg,

mert elverlek, de istenesen, ha elrontod,

ne szállj közel se a naphoz, se a tengerhez,

az egyik szárnyaid, a másik a levegőt veszi el

szárnyaid alól. Látom, nem érdekel, csillog a szemed,

hisz akárhogy is, tényleg repülni fogunk.

Pedig apád eleinte csak át akarta verni a sorsát,

nem is legyőzni,

azt úgyse lehet, nézz csak körül,

de talán meglógni előle igen,

na, háromra.

Kiszínező

Nyolc éves lehettem, amikor divatba jött a történelmi kiszínező füzetek sorozat. Mindent megért nekünk egy-egy darab, a ritkaságok meg ereklyeszámba mentek, annyira, hogy egyszer, már tíz fölött, egy balatoni strandon kisgyerekeknél láttam egyet és reflexszerűen bámultam sokáig, egészen megigézve, kínos volt, nem értették, mit bámulok, biztos megijedtek.

Karácsonyra kaptam egy Egri csillagokat, bár ez szinte mindenkinek megvolt, de azért persze örültem neki. Volt az osztályban Második honalapító, meg Déli harangszó és Mátyás király életéből több füzet, kicsit laposabbak, mint például A kolozsvári bíró, vagy elképzelhetetlenül jók, mint a Kinizsis, sok csatával. A kedvencem mégis A kardot válaszd! maradt. Az egész egy időre kieshetett, később nem értettem, miért szeretem annyira a várkonyi jelenetet tanítani történelemből, mikor a haldokló András király meghívja öccsét, Bélát, felajánlja neki, válasszon, korona vagy kard, de ha a koronát választaná, megölnék András függönyök mögé bújt emberei, mert András saját csecsemő fiát, Salamont szerette volna királynak. Emlékszem, nyolcévesen mennyire nem értettem ezt, bosszantott a testvérek széthúzása, talán, mert mi négyen voltunk testvérek, miért támad rá az öccsére, ahelyett, hogy összefognának, mikor volt elég bajuk, a füzet első felében csupa német támadást védtek ki, vagyis védett ki Béla,  András hálátlansága is eléggé zavart, ő addig nem is csinált semmit, csak most elkezdett szemétkedni. Szerencsére Bélát figyelmezteti a terem előtt az őr,  odasúgja, hogy a kardot válaszd, így Béla megússza a dolgot, elég lesz nekem bátyám a kard, vagyis a hercegség, meg az ország védelme, játszotta az önzetlen hőst, a jófiút, András meg ezen úgy meglepődött, hogy nem ölette meg. Egyébként nyolcévesen úgy gondoltuk, eleve a kardot választanánk, ez nem kérdés, a korona unalmas, mit lehet csinálni vele, üldögélni és közben a fejünkön lehet? Persze a füzet végén Béla király lett, örültünk, ez így helyes, megérdemli, meg így biztonságban van az ország is. Később, egyetemen nagy csalódás volt, hogy csak három évig uralkodott, mert „ráesett a trón”, nyilván a mennyezetdísz, de akkor is, micsoda vesztes, ez is szórakoztatta a diákokat, mikor már tanítottam, nem, nem a szék alá feküdt, csak elég nagy balszerencséje volt.

Második vagy harmadik osztály napköziben történt, hogy amíg házi feladatot írtuk, az egyik helyettesítő tanár kölcsönkérte A kardot válaszd! kiszínezőt, és egy órán keresztül színezte unalmában. Jobb volt ez, sose szerettem azokat a tanárokat, akik unalmukban újságot olvastak, azokat meg még kevésbé, akik könyvet, talán mert az vastagabb volt, sokkal több idő elolvasni, tehát sokkal több időt nem akar foglalkozni velünk, nagyobb rosszra készült, mint a vékony újságosok. Persze a legkínosabb az volt, ha beszélgetni próbáltak velünk, nem értettem, mit erőlködnek, a jó tanárok úgyis legendák voltak, attrakciók, izgatottan vártuk őket, kedvesen szórták az ezeréves poénjaikat, amiket mindenki tudott, viszont ezek az ismeretlenek csak esélytelenül szenvedtek. Mindig féltem, hogy rám is kerül a sor, engem is megkérdeznek valamiről. Egy fiatal férfi volt, aki elkérte a kiszínezőt, és színezett, valószínűleg nagyon fiatal, gyakorló tanításon. Egyébként lehet, hogy a szadista, bajszos dzsúdó-tesi tanár volt az, bár ő talán csak simán színezett egyszer napköziben, de nem olyan jól. Talán földrajzos volt ez a színező, bár még nem is volt földrajzunk, lehet, hogy később ívódott belém, hogy a fiatal földrajztanároknak van végképp legkevesebb keresnivalójuk, sokan voltak és mind jellemzően nagyon óvatosan próbálta ki a pályát, nem olyan végzetszerű fanatizmussal mint a kémia,

fizika vagy matektanárok, akiket viszont kivétel nélkül

eleve őrültnek tartottam. Ráadásul a földrajzosok lelkesen meséltek sok idegen országról, nyilván szerették volna hogy szeressük a tantárgyukat, de nehéz volt elhinni, hogy nem lennének ezeken a tájakon szívesebben, vagy legalább nem utaznának folyton, ahelyett, hogy velünk vesződnek, mert földrajzórán sose tudtak fegyelmet tanítani, kivéve a velejéig gonosz felsős osztályfőnöknőm, akitől rettegtünk, de azon kívül mindig teljes törvénytelenség volt az úr, egész érettségiig, hiába sajnáltuk egy kicsit a földrajztanárokat, mégis működött a közös cél, hogy lássuk, mennyire tudnak kétségbeesettek lenni. Ma már egy srácnak nézném, de az akkor felnőtt napközis tanár úr óra végén visszaadta a kiszínezőt. Egy dupla oldalt kiszínezett. De olyan gyönyörűen, amilyet én még sose láttam. Nem is gondoltam, hogy a kiszínezésben ilyen lehetőségek rejlenek. András, a király feküdt halálos ágyán és öccsével, Bélával beszélt, de a tanár úr kiszínezte a terem kárpitjait, a padlót, a szőnyegeket, takarót, mindent, nemcsak a figurákat, mint mi szoktuk, élt az egész, ragyogott, olyan színeket használt, amiket mind teljesen haszontalannak tartottunk, de így nagyon is jól néztek ki, egy csoda volt az a dupla oldal, és én arra gondoltam, mikor fogok én így tudni kiszínezni. Arra gondoltam, hogy én biztos soha nem fogok tudni így kiszínezni. Mondtam is a tanár úrnak, visszaadom, színezze ki inkább ő az egészet, de csak szerényen mosolygott, őt nem érdekli, színezzem csak tovább én.

2,5 forint volt egy füzet a sorozatból. Néha szereztem valahonnan, valahogyan 3 forintot (gondolom anyám adott) és akkor vettem egy kiszínezőt, aztán átfutottam a fagyishoz, pont ötven fillérért még tudtam venni egy egygombócos vaníliát. Ezek tökéletes napok voltak. Bár az is lehet, hogy igazából nem is történt meg többször, csak egyszer. De akkor is megtörtént, legalább egyszer. Emlékszem milyen boldog voltam, ültem a parkban a füzettel meg az egygombócos vaníliával, úgy éreztem,  minden rendben van, a világból egyszerűen nem lehet ennél többet kihozni, és egyáltalán nem is kell ennél több.

Well it’s by the hush, me boys, and that’s to mind your noise
And listen to poor Paddy’s sad narration
I was by hunger stressed, and in poverty distressed
So I took a thought I’d leave the Irish nation

Well I sold me horse and cow, my little pig and sow
My father’s farm of land I then departed
And me sweetheart Bid McGee, I’m afraid I’ll never see
For I left her there that morning broken-hearted

Here ye boys, now take my advice
To America I’ll have ye’s not be going
There is nothing here but war, where the murderin’ cannons roar
And I wish I was at home in dear old Dublin

Well meself and a hundred more, to America sailed o’er
Our fortunes to be making we were thinkin’
When we got to Yankee land, they put guns into our hands
Saying “Paddy, you must go and fight for Lincoln”

Here ye boys, now take my advice
To America I’ll have ye’s not be going
There is nothing here but war, where the murderin’ cannons roar
And I wish I was at home in dear old Dublin

General Meagher to us he said, if you get shot or lose your head
Every mother’s son of youse will get a pension
Well in the war lost me leg, and all I’ve now’s wooden peg
And by soul it is the truth to you I mention

Here’s you boys, now take my advice
To America I’ll have ye’s not be going
There is nothing here but war, where the murderin’ cannons roar
And I wish I was at home in dear old Dublin

Well I think myself in luck, if I get fed on Indianbuck
And old Ireland is the country I delight in
To the devil, I would say, it’s curse Americay
For truth I’ve had enough of your hard shite and

Here ye boys, now take my advice
To America I’ll have ye’s not be going
There is nothing here but war, where the murderin’ cannons roar
And I wish I was at home in dear old Dublin
I wish I was at home
I wish I was at home
I wish I was at home in dear old Dublin

Újsághirdetés

Soós Gábornak

Kéne egy nő, aki eltart.

Vagy legalább van türelme

kivárni, míg gazdag író leszek.

Kéne egy nő, akivel igazán jó a szex,

vallásos, úgy ahogy én,

szereti a vicceket, meg a gyerekeket.

Kéne egy nő, nem lenne baj vele

semmi, maximum probléma.

Szeretne inni, de nem lenne

alkoholista. Érzékeny volna,

de nem ideggyenge.

Tündér volna, nem pedig trampli,

mégis erős, konzekvens nő lenne,

egyetlen megszállottsága én volnék,

ha kell, velem szarna a világra,

nem akadna fenn lényegtelen részelteken,

mégis adna ízlésre, morálra.

Kurva volna, de csak az enyém,

királynő, én volnék az országa.

Bővítene a maradék téren, időn,

cserébe öregszagúan is

huncut tekintetű, már rég

nem lennék, ő még mindig

az én nőm volna.

Így gondolok rád

1.

Én vagyok a tenger
te vagy a tenger partja

a parton a halászfalu,
mert a tenger partja legtöbbször üres
az csak a lehetőség, hogy megjelensz, határ,
ami kijelöli a tengert.
Várom, hogy benépesítsd
egy-egy ponton
kunyhót építs, hálót fonj,
ülj a tengert nézve hosszan merengj,
hajót ácsolj és utazni kezdj belém.
Előbb kisodrok ezt-azt,
neked ismeretlen, furcsa vagy ijesztő tárgyakat
fényképet, szavakat palackban,
nincsenek saját emlékeim,
csak ez a várakozás, hogy hajózzanak rajtam,
tompán nyújtózom, ki-be lélegezve a Holdat,
akkor is, ha nappal van és nem látom,
akkor is, ha éjjel, fehér labda lopózik a csillagok füvében.

Hajóra szállsz, halászni mész, embereid belém vesznek,
embereidet jóllakatom, életükké alakulok, mindenemet
használni tudod, halak csontjából lesz fésűjük és szigonyuk, hogy
halakat tudjanak ölni. Hogy telnek perceink! És napjaink,
falvak települnek a partomon, nemzedékek, kultusz épül
a tengernek, a szerelmed istenekkel és szörnyekkel népesít be
engem, szörnyek tényleg laknak bennem,
és a tested néhány mozdulatából

figyelt is minket az Isten,
aztán mégis szomorúan elereszti kegyelmét,

ilyen lehet, mikor a fejét csóválja, földrengés

a tenger alján, ébred bennem valami

rossz szerelem, láthatárodon túlról már

hullámok tornyosulnak,
hajóid lehetnek bármilyen jól építettek,
falvaid akármilyen alázatosak, ezzel a szökőárral elpusztítalak
és elpusztítom magamat. Korok magánya,
a tenger kétségbeesése. Őrjöngéssé változtat
a hirtelen remény, ami vagy,
kicsap belőlem.

Mit vársz a tengertől?
Hibáztathatod magad, hasonlítasz az előtted itt élőkhöz,
bizonyára csak más, rég elpusztított népeket látok benned újra
vagy gondolhatod, kiismertél engem, műszereid vannak hozzám,
hiszen falvaidból városok váltak, egyre jobban elborítják partjaimat,
végtelenemből torok lesz, amin nagyságod fojtogató sok gyerekkéz,
egyre nagyobb hajókkal háborúkat vívsz rajtam önmagad ellen,
fekete olajat, régi tengerek ocsmány, jól égő maradékát
bányászod belőlem, mintha az én mélyemre fúrnál, hogy járjanak gépeid,
tornyokat építesz, apró tűk a bőrömön,
rám se nézel többé, vallásodból nosztalgia sem maradt,
múzeumi kacatok csak a szerelemből
apró szobrok birkózó alakokról, akik körül új napjaid,
unott turistacsoportok nem képzelik már
tengervíznek a légkondicionált levegőt.

Mihez kezdenék veled.

Hol van már a királynő, a gyerek,
aki ül a parton, őt bámulja a tenger,
arra gondol, nincs keze érinteni, nincs bőre csak a só szúrós íze
vizében, történetei helyett vonuló halrajok, fegyelme helyett
csak a cápák alattomossága.
Miért van az, hogy amint megpillantalak, tudom, a szökőár
egykor úgyis agyonnyom majd téged,
nem találsz ki erre is valami gépet, hogy lehetsz
ennyivel gyengébb nálam végeredményben,
miért veled játszom
csónakjaid mellé úsznak bálnáim, hetekig
darabolod, szárítod őket, így kezdünk
egymással valamit. Én etetlek, ringatlak, de szomjan halsz
rajtam. Nélküled csak földrajzi jelenség vagyok, hatalmas és
értelmetlen, egy bolygó vérző arca,

nincs különbség halál és elalvás között, ez a várakozás vagyok, milyen félálom, milyen ígéret,
unatkozó fiatal férfi, könyököl kiégett tekintettel, ilyen horizonttal várlak, hogy partra botorkálj,
paskold ihatatlan vizemet, felfogd tenyeredben, öblítsd vele sziszegve szádat és sebeid,
várlak, hogy vetkőzésed kilessem, ahogy úszni indulsz belém, senki sem figyel, mondom neked,
minden figyel, hullámaimba gyalogolsz, lesimítom a hajad,
akarsz-e nekem tengert szülni, vagy a parton ülőt, akit bámul a tenger.

2.
Furcsa hogy legtöbbször hétköznap reggel
gondolok rád, vagy érezlek közel magamhoz,
pedig ezt a szakaszát utálom legjobban a napoknak,
persze talán éppen emiatt jutsz eszembe ilyenkor,
magamra maradok, te segítesz ebben, van egymásra időnk.
A telefonom ébresztője kelt, tízpercenként lenyomom,
újra meg újra csipog, végül nem tovább halogatni,
felkelek, csendben káromkodva kimegyek vizelni,
aztán félálomban lezuhanyzom
néha hajat mosnom, borotválkoznom is kell,
minden héten van legalább egy ilyen reggel is,
inkább kettő, este kéne, de az esték másra kellenek,
hogy talán történik valami odakint,
persze soha nem történik.
Inget választok, vasárnap előre kivasaltam,
minden napra egyet, nyakkendőt kötök (régóta

tudok nyakkendőt kötni, büszke vagyok rá,

egy tévéreklámból tanultam), mindig

ezután mosok fogat, óvatosan kell, nehogy

fogkrémes legyen az előkelő ruha,
az öltönyhöz nem illő utcai cipőben elindulok,
majd az irodában kicserélem, fekete benti bőrcipőre,

mint tíz éves korom előtt, alsó általános iskolában,

bezárom az ajtót, a nyikorgó külső vasrácsot is,

átvágok a gangos ház udvarán, lépcsőházon, kinyitom a kaput,

kilépek az utcára.

Jó idő van, vagy hideg, tél vagy nyár, mindegy.

Nagy a tömeg. Gyűlölöm az embereket ilyenkor,
mindig túl jól öltözött vagyok a reggelükhöz, kicsit szégyellem magam,
vagy mintha jelmezbálba mennék, jól esik a közöny zömüktől, a béke,
hogy menjünk el egymás mellett, essünk túl rajta,
de a nők fölösleges tekintete, kihívás, méregetés,
vagy a koldusok, torzszülöttek karneválja olykor a körtéren,
gyrost ajánló szendvicsemberek, hajléktalanok,
a három paprika mögött ülő árus,
a szórólapozó lecsúszott dacos normális emberek,
ingyen újságot osztó fiatalok.
Két villamosmegálló is van itt, a következőnél összefutnak a vonalak,
ezért felszállok bármire, ami jön, aztán rögtön le a következőnél,
itt néha negyed órát is kell ácsorogni, télen ez elég kínos,
amíg jön a 41-es vagy 19-es számú járat, légy hálás, megáll, kinyitja ajtaját,
olyan mint egy hajó, felmegyek a lépcsőn, beszállok az utastér folyosójára,

a csuklóban szeretek álldogálni, bosszantó, ha foglalt,

nézhetem megint a folyót valamelyik évszakban egész úton,

jobb olvasni, hacsak nem vagyok túl fáradt vagy másnapos.
Húsz perc a végállomásig, ott szállok le, átsétálok a téren
az irodaépületbe, valamelyik emeleten, valamelyik szobában töltöm majd
a napomat, amint belépek eltűnve részleteiben, olykor talán még eszembe jutsz.
De leginkább így, a reggeli villamosúton, egyedül a tömegben,
egy üres városban, sokat gondolok rád ebben az évben,
hogy még nem ismerlek, hogy remélem, hogy még nem ismerlek,
nem rontottam még el, értelmet adsz majd a veszteségeimnek,
ugyanúgy várakozol, gyenge pillanataidban elbizonytalanodsz vagy rettegsz,
mint én, amikor eszembe jut, hogy nem létezel, miért léteznél.
3.
Miféle kapu a tested, hogy elnyeli a tenger minden vizét?
Miért nem maradsz te is zátony csak, mint a többi nő, akivel
közösültem, napjaim alkatrészei, hullámok következményei.

Leheletfinom oszlopú templomokat emelsz sziklás partjaimra is
és oltáraidon sohasem fogy el a jóillat,
miattad gyűlt össze itt a sok víz, ami vagyok,
érted határolnak partjaim, hogy ide találj és itt megtelepedj.

Mikor a tengert nézed, csak arra vársz,
valahol messze bent megemelkedjen, hulláma tornyosuljon,
hogyha végre hozzád, partjára odaér, elfedjen, elpusztítson a szökőár.

Öregedő

Az ember a tízperces élete
egy-egy szakaszán ránéz néha az öregedő Dunára
mint a feleségére, bár ismeri minden következményét,
mégis kitör és megkérdezi, hogy szeretsz te engem egyáltalán.

Erősebbnek gondoltam magam. Nem tudok szembeszegezni vele semmit.
Azzal hogy mást szeret. Miért ne lehetne az a másik ugyanolyan jó,
vagy jobb mint én? Miért lennék én különleges? Miért ne múlt volna el
akár maradéktalanul az ahogyan látott engem, amikor biztosan elmúlt,
még amikor egyedül volt, és néha találkoztunk, éreztem hogy nincs meg
benne. Milyen erő lenne abban, hogy nem találkozunk, miközben neki van
valakije, ő beágyazódott, integrálódott egy másik világba, felzabálta
őt az a világ, más valaminek a része, a mi kettőnk világából már csak
én vagyok, neki furcsa távoli emlékei vannak, érzelemfoszlányok
nélkül. Ez nagyon kilátástalan, és érthetetlen hogy miért jut
egyáltalán eszembe, és miért jó dolog rá gondolni, elidőzni ezzel újra
meg újra, latolgatni, már nem mint egy szájsebet, szokásosan, eltűnt
belőle a probléma-jelleg, hiszen annyira régen lekerült az
eseményhoruizontról, teljesen abszurd volna, ha visszakerülne a jelen
történései közé bármi ami vele kapcsolatos, főleg a valódi jelenléte,
tehát mondjuk egy banális találkozás. Ennyire semmi vagyok? Holott nem
vagyok az. Miért nem tudok szembeszegülni ezzel, csak amikor már majd
beleőrülök, és kénytelen vagyok újra gyűlölettel elfordulni tőle.
Rossz döntést hoztam akkor, persze az is tarthatatlan volt. Egy év
távolságból tudom szemlélni mit ér ez az egész, hogy mit jelent nekem,
egy év kell, hát miféle bohóc vagyok, hogy annak idején nem tudtam
felmérni, nem tudtam bölcsebben dönteni? Most pedig ott van
időről-időre a fejemben, a szívemben, visszatér mint egy otthon
lehetősége, mi más, egy elvesztett háború ami után nem lehet csinálni
semmit, viszont képtelenség megnyerni. Gábor azt mondta, most
semmiképpen nem tudod visszaszerezni, lehet hogy Barbarának van igaza,
hogy várjak, és majd évek után majd engem választ, hát ilyesmiben meg
hogy lehetne hinni, könyörgöm.
Közben elképzelem, nagyon nyugodt képekben, át sem lendül az egész
valami szexuális éhségbe, annál sokkal alattomosabb, mert nagyon
békés, idilli, szeretetteljes, és humoros. Ez is, hogy hogyne lenne
humora a mostani barátjának, és hogyne lenne belső életük, olyan mint
velem? Jó hogy a többi nővel összehasonlíthatatlanul rosszabb volt,
hogy ha jó volt is, nulla volt ahhoz képest, de neki az a dolog
működik, ő azt mondja, “szeretem is” meg hónapok óta vele van,
nemsokára fél éve, én pedig valószínű egyik nap elmáltam, mint az
elődöm, pedig elvileg én voltam az első komoly férfi az életében, de
hogyan hihetnék neki, vagy bízhatnék benne?
Alattomos képek, ahogy zenét hallgat és mint egy rajzfilmfigura
túlozva csukott szemmel átadja magát a gyönyörűségnek, ahogy vidáman
ugrándozik, mint egy gyerek, tündér.

Persze ezt majd visszakapom a
lányaimtól. Talán. Ez a problémám, hogy olyasmit mond a világ, hogy
szedjem össze magam, hiszen ezek csak dolgok, ezek csak tulajdonságok.
Ez nem egy személy. Egy személy nem lehet pótolhatatlan. Ha annak
érzed, beteg vagy, és meg kell gyógyulnod. El kell fogadnod, hogy
nincsen már, és hogy ez természetes, és pótolnod kell, vagyis jobbat,
megfelelőbbet keresned. Ha lázadsz ellene, az kedves, romantikus
gesztus, ha túlságosan, az katasztrófa. Például belátni, hogy az
érzelmi életed tulajdonképpen ennyi volt, és köszönöd, de a
továbbiakban nem kérsz az ilyesmiből, még inkább ezek után nem tudod
tovább csinálni, mással, nem akarsz ezen kívül mást, akármilyen
banálisan lett ennek vége, tehát elvileg keveset ér, akkor is ez volt
az, csakhogy te elrontottad, vagy elkótyavetyélted, és ugyan az egy
szimpla történet, a következményei viszont egyáltalán nem azok.
Meglehet, hogy a következménye annak, ami utólag néhány párbeszédre
csoportosítható, nos a hátralévő életed, már az egyenlet két szárának
aránytalansága is őrjítő és megalázó, de mit tudsz tenni? Semmit.
Legyőzi igaz valódat, az erődet, a mindenfélédet, a világot, ami
meglepően terméketlen és vizesnyolcas kripli, ugyanis például minél
inkább szeded össze magad, annál inkább erősödik a veszteség érzete,
és jönnek vissza az békés képek, az alattomos hiány. Ilyenkor azt
érzed, ez a veszteség, és az a nő az igazi valód, igazibb mint
önmagad. Aztán persze remélhetőleg, elfelejted az egészet.

…..

Hogy nem tudok férfiként szembeszegülni a veszteséggel, ami pedig metafora, mármint attól férfi az ember részben, azután eljön a pillanat, amikor eléri az a veszteség, amivel nem tud szembeszegülni, nem tudja feldolgozni, hanem összeomlik, és nemcsak időlegesen, hanem soha nem tudja helyrerakni, hanem együtt él vele, életének lényege lesz az a veszteség. Ha elfelejti a részletei, csak még jobban megalázza magát, még jobban megalázza őt a vereség. Hiszen valami rajta kívüle jobban ő, mint ő maga, ami itt maradt, és ha már nem látja a körvonalait, attól nem változik, viszont ő meg egy motyogó bolond marad, aki már arra sem képes, hogy átlássa vereségét, hogy irattározza, megünnepelje, muzeálja, beletúrjon, mint egy nem gyógyuló sebbe, hogy elvegye a lélegzetét is a hirtelen és pontos fájdalom, hogy érezze, hogy él, mert ennyi maradt a mint szélsőség lehetősége.

…..

„Az individuális lét, amely az állatok esetében a testi fájdalom formájában nyilvánul meg, az emberek társadalmában csak a hazugság közvetítésével ébredhet teljes tudatára, mert az individuális lét gyakorlatilag elválaszthatatlan a hazugságtól.” Ez Houellebecq

…

Maguk az események egyre inkább milyen kupacnyiak. Milyen kevesek. Én akkor azt hittem, milyen túlságosan sok minden történt. De ma már tudom, hogy nem történt igazán semmi. Vagyis persze sok minden, de sokkal erősebb dolog ez, bedőltem tehát egy történetnek, bedőltem annak, hogy vendég vagyok, hiszen persze így védekeztem is. Egy gyereklány. Aki persze már nem az. Azzal is küszködtem, hogy addig szeretett, amíg gyerek volt, azután kinőtt engem, ő engem kinőtt, az volt a változás akkor nagyon markánsnak tűnő, a későbbiekben persze jelentéktelenné váló mozzanata, hogy engem elhagy, hogy engem megszűnik szeretni, hogy a sorsa és a szervezete, ez a két és azonos furcsa anyag kilök magából, egy még furcsább anyagot, voltaképp lassan ezeknek a szavaknak a láncolatát, amelyek egyébként a csapda mélyén vártak engem, ő mindegy volt, gondoltam, hiszen az én sorsom hogy szavakba ágyazzak akármit, a vendégségből az otthon ezek a szavak lesznek, amiket elmotyogok magamnak tulajdonképpen valahol keringve, teljesen egyedül. Nem tudtam másra várni. Ez volt a védelem fő vonala is, és a mindenkinél magasabb rendűség érzetének forrása, ami számomra a legfontosabb volt mindig is, és nem vigasztalhat, vagy nem ment fel, hogy mindenki másnak is ez a legfontosabb, mert unatkozó szörnyek vagyunk alapvetően, akik pedig nem így viselkednek, azok sohasem mi vagyunk, én mindig kételkedtem a normális emberek valóságosságában, a végső ítélet afféle gonosz díszletének láttam őket, holott példaként is szemléltem, egyre inkább, szinte ájult szerelemmel rajongtam értük, de mégis az ő egyszerűségük, működő férfi vagy női lényük-életük mindig mélyen megalázott mert bebizonyította az én alávalóságomat, amit fennkölten kárhozottságnak, reálisabban szennyezett, fertőzött, hibás, reménytelen tökéletlenségnek, amihez humoromat, értelmemet mindenemet kárpótlásként kell nyújtanom, hogy veszteségeimet nyugodtan viseljem, magamat kényelemben tartsam, neadjisten újabb undorító útvonalakat fedezzek fel, történéseket történtessek meg.